Erős vár a mi Istenünk! Ezzel az őszinte hitvallással köszöntik egymást a magyar evangélikusok szerte a világban. E köszöntésből sugárzó, az Isten hűségén alapuló bizalom ad erőt és tartást a Felvidéken évtizedek óta megmaradásáért küzdő magyarajkú evangélikusságnak is.
A köztudatban gyakran feledésbe merülő több ezres lélekszámú evangélikus közösség története tanulságos nemzetpolitikai összefüggéseket is hordoz magában.
Erős vár a mi Istenünk címen lett ismert Luther Márton 46. zsoltár feldolgozása, amely az evangélikus egyház himnusza. Egy valódi erőd, a wartburgi vár zárkájának falai között született, ahol a birodalmi átokkal sújtott reformátor a száműzetését töltötte. A középkor tabuit megdöntő 95 tétel 1517. október 31-én való közzététele miatt törvényen kívülivé vált wittenbergi szerzetes-tanár fogsága során leporolta drága örökségünket, és lefordította a Szentírást. Ezzel nemcsak a német irodalmi nyelv, hanem az anyanyelvű igehirdetés alapjait is lerakta.
Hiszen a Biblia szerint a hit hallásból van, Isten igéje által, amelyet a reformáció azért igyekezett mindenki számára elérhetővé tenni, hogy Jézus Krisztushoz, az élő víz kiapadhatatlan forrásához juttasson minden szomjazót. Aki tehát nem olvas, és nem hallgat igét, nem jár egyházi közösségbe, öntörvényűvé válik, ezért engedelmeskedni sem tud Isten akaratának. Nem ismeri Istent, nem értékeli gondviselő szeretetét, nem képes rábízni az életét, lelki tudatlanságban éli napjait. Az idők folyamán számtalanszor bebizonyosodott, hogy a tudatlanság és a tájékozatlanság veszélyes, mert kiszolgáltatottá és megvezethetővé tesz.
Luther Mártont őszinte szándék vezérelte abban, hogy a tévelygő, tömegeket tudatlanságban tartó, bűnbocsánattal üzérkedő és hatalomvágyó akkori egyházat megreformálja, megújítsa, hogy a szószékekről ismét Isten igazsága szóljon. Mert egyedül az ő törvényéből következő igazság igazít el bennünket és vezet valódi bűnbánatra, hogy bocsánatot és szabadulást nyerhessünk. Nem tudunk a magunk erejéből Istennek tetsző életet élni. Ezért nincs nekünk, embereknek igazságunk. Krisztus az, aki megigazít, aki a bűneinket átvállalja és feltámadt a megigazulásunkért. Csak így lehetünk az Isten előtt igazak, ezért Krisztus szerint nőkként és férfiakként kell az életünket folytatni. Meg kell szabadulnunk attól, hogy a saját jó cselekedeteink által akarjunk igazzá válni. Énközpontú ember nem juthat a mennybe, a farizeusokéval vetekedő egyházismeret senkit sem ment meg a kárhozattól. „Kegyelemből tartatunk meg, hit által. Ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez” – olvassuk az Efézeusbeliekhez írt levélben. Nem a tettek üdvözítenek, hanem a hit Krisztusban.
Négyszázkilencvenkilenc esztendővel ezelőtt Luther egyetlen, de folyamatosan megújulni vágyó egyházban gondolkodott. A reformáció után megjelenő irányzat, a protestantizmus lényege nem a valami ellen való fellépés, hanem a felismert igazság mellett való kiállás. Erre irányítja a figyelmünket az „ecclesia semper reformanda est” – a mindig reformációra szoruló egyház felszólítás is.
A fél évszázada megkezdődött katolikus-protestáns párbeszéd közelebb hozta egymáshoz a különböző felekezeteket. Az egység csodálatos ajándék, elérése komoly feladat. Bízzunk abban, hogy az egyházak közös gondolkodása békét teremt és példát mutat akár a világméretű problémák megoldása során is. Meggyőződésem, hogy a felvidéki magyarság megmaradásában is sokat segítene a történelmi egyházak együttműködése. De ne feledjük azt sem, hogy a nagy társadalmi változások egyénektől indulnak.
Az „Erős vár a mi Istenünk!” köszöntés az istentiszteleteink végén kézfogással párosul. Lelkész és hívő egymás szemébe nézve búcsúzik a viszontlátás örömével, annak bizonyosságával, amelyet egy pályázat során a himnusz egyik fordítását elkészítő nagy költőnk, József Attila így fogalmazott meg: „Él, áll az ige igazul, Akárki vesse-hányja. Táborainkra száll az Úr Szent Lelke, adománya. Jó hír, nő, család, Jószág, test, világ Veszhet, vihetik Veszendő kincseik”, – Miénk marad az ország.
