Hazamenni – nagyon jó, hazajönni úgyszintén. Az elmúlt hétvégén, amikor Pozsonyból szülővárosomba érkeztem, Léva ünnepi díszbe öltözve fogadott. Persze nem frakkban, s csokornyakkendőben, hanem amolyan fickósan kirittyentve. A városközpont utcáit árusok sátrai szegélyezték, óriási színes ballonok, felfújt állatfigurák ezrei a levegőben. A városatyák ugyanis az évforduló egyik ünnepségét a hagyományos lévai vásárhoz időzítették…
Bensőséges megemlékezés
A polgármester, Štefan Mišák rendszeresen meghívja az ilyen és hasonló városi ünnepségekre a város nevesebb, távolba szakadt fiait, lányait egy kis emlékezésre. Így volt ez az idei ünnepség alkalmával is, mely a város hatáskörébe tartozó, kulturális eseményeket – koncerteket, kiállításokat – szolgáló, felújított zsinagóga épületében került megrendezésre. A köszöntőt – a polgármester más sürgős elfoglaltsága miatt – az alpolgármester, Ján Krtík mondta el, meleg szavai valóban a honvágy érzését váltották ki a padsorokban ülő volt lévaiakban. A találkozót több program színesítette, számomra a legérdekesebb az a történelmi összefoglaló volt, amely a város fennállásának 860. évfordulója kapcsán hangzott el.
Az 1930-ban talált gazdag kelta leletek – ezek ma a Barsi Múzeum gyűjteményének egy részét képezik – bizonyítják, hogy a mai Léva területén hatalmas kelta erődítmény, az 5. század közepén viszont a hun birodalom egyik jelentős központja volt található. Léva legrégibb települési helyeként a 12. századból származó Baratka nevű vár- és templomromok helyszínét jelölik a történészek, archeológusok az 1156-os első írásos bejegyzés kapcsán.
A Léva romjaiban ma is létező várával kapcsolatos első írásos adatok 1318-ból származnak, mely erődítmény a Selmeci-hegyek sziklanyúlványaira épült. A vár első ura Csák Máté volt, az ő halála után az erődítményt Károly Róbert birtokolta. A számos csatározás, tulajdonosváltás révén a környező településekről egyre többen költöztek a vár alá, így a 16. században kiépült az Új-, majd a Nagy-Léva. A 16. században a törökök elleni csatározások színhelye volt a vár. Kapitányává 1558-ban Dobó Istvánt nevezték ki, aki nemcsak alaposan megerősítette a várat, hanem kiépítette a ma is álló reneszánsz várkastélyt. A másik híresség Koháry István, aki a császári hadsereggel, a magyar csapatok vezéreként 1664. június 12-én végleg kiutasította a törököt a várhegyről, s annak környékéről. Sajnos, az összeütközések utolsó, győzelem előtti fázisában életét vesztette.
A következő időszakban kuruc-labanc csatározások színhelye lett a vár. Ocskay László 1703-ban itt tartotta esküvőjét Tisza Ilonával. Később, amikor a kurucok Trencsénnél csatát vesztettek, a visszavonuló csapatok, Bottyán seregei 1709-ben a várat – az ellenség birtokjoga elől mentve – felrobbantották. Az épségben maradt Dobó-kastély, a kapitányi épület 1867-ig az Esterházyak birtokában volt. Tőlük vették meg a várat, s a körülötte lévő épületeket a bécsi Schoeller testvérek, így a második világháború végéig ők voltak az utolsó tulajdonosok.
1958-ban a Barsi Múzeum költözött a kapitányi épületbe, amely a fokozatos fejlesztések után ma a város büszkesége.
A trianoni békeszerződésig Bars megye székhelye, 1938 és 1945 között viszont Bars és Hont vármegye székhelye volt a kiváltságokkal, vásári joggal rendelkező város. A szovjet csapatok 1944. december 20-án foglalták el Lévát, majd 1945 után a lakosság 8 százalékát deportálták, 9,3 százaléka elmenekült, sokan pedig kényszerből a reszlovakizáció áldozataivá váltak. Sajnos, már ekkor elkezdődött az északi szlovák vidékekkel szegélyezett magyar város etnikai leépülése.
Magyar ismerősök a találkozón
Több régi ismerőssel is találkoztam az összejövetelen, olyanokkal is, akik sokat tettek Léva, s a környék magyarságának megmaradásáért, a város történelmének helyes értelmezéséért.
A hetvenes-nyolcvanas években a találkozón szintén részt vevő dr. Sándor Károllyal szerkesztő koromban is többször találkoztam, hiszen helytörténészként, a járás kulturális életének tökéletes ismerőjeként a leghitelesebben tudott tájékoztatni az itteni történésekről. 1985-től 1990-ig vezette a Barsi Múzeumot, neki volt köszönhető, hogy a magyar emlékezés – az akkori politikai lehetőségeken belül, azt többször megkerülve – nem torz formában került publikálásra.
Újváry László pedagógus, a lévai magyarság meghatározó személyisége, a Reviczky Társulás első, ma tiszteletbeli elnöke széles mosollyal fogadott találkozásunkkor, hiszen a Reviczky Házban az utóbbi hónapokban többször is találkoztunk, itt is bemutattuk a Pozsonyi Magyar Galéria zászlaja alatt vándoroltatott Hommage Esterházy János grafikai és festménygyűjteményt, s a Patina 50 életmű-kiállításom egyik helyszíne is a Reviczky Ház volt.
A Ház jelenlegi elnöke, Wirth Jenő szívesen látja itt az elszármazott lévaiakat, engem is ő invitált együttműködésre, aminek négy kiállítás – kettő Léván, kettő pedig Ipolyságon – lett a termése. De Léva, illetve a térség neves szülöttei, így Duba Gyula, Grendel Lajos, Csáky Pál is rendszeresen megfordulnak abban a házban, ahol rendszeresen rendeznek társadalmi, kulturális megmozdulásokat. Az itteni magyar társulások, civil szervezetek, mint például a Lévai Szent László Kör, a Lévai Magyar Asszonyok Ligája, a Via Nova helyi ifjúsági csoportja, a 46-os számú Kittenberg Kálmán cserkészcsapat is itt kapnak teret munkájukhoz.
A találkozón ott volt Müller Péter is, a Reviczky Társulás Történelmi Szekciójának elnöke, aki amolyan koordinátorként végzi évek hosszú sora óta elismerésre méltó munkáját.
Az elszármazott lévaiakat a polgármesteri hivatal egy érdekes könyvvel is megajándékozta. Tolnai Csaba: Léva régi fényképeken című albuma bizonyára minden földim szívét megdobogtatja, s egyben elszomorítja, látván, hogy az „elvtársak” hány olyan történelmi épületet romboltak le, amelynek ma is állnia kéne. Csaba, aki lelkes városvédő, a találkozón elmondta, hogy jelenleg a Koháry-kápolna felújításán dolgoznak.
Barangolás, emlékezés a vásári forgatagban
A Denk épületének sarkán – mai nevén Oroszlán szálló – vetettem magam bele a vásári forgalomba. A hatalmas színes ballonok, sátrak, a sok ember olyan hangulatot keltettek, mint valaha a Márton-napi vásárok idején. A talpunk alatt ropogó hó emléke ugyan hiányzott, de a hagyományos lévai libafertályt, májat árusító sátrakból kiáramló illatok felidézték a gyermekkori élményeket. A város szomszédságában található dimbes-dombos Körmöcbánya, Bakabánya, Zsarnóca, Selmecbánya környéke szlovák anyanyelvű lakosainak körében mindig is elterjedt volt, hogy Léva a bőség városa, ide érdemes jönni, itt mindig jóllakik az ember. A Lévát körbeölelő szőlődombok, a már lapos területeken fekvő hatalmas szántók, háztelkek, az Újtelep melletti halastavak, kukoricaföldek, gyümölcsöskertek lehetőséget biztosítottak az említett bőséghez, s az áldásos termésből jutott a piacra is.
A hagyományos stílusú épületekben gazdag főteret, a volt Szent István és a Katona utcát is sátrak borították, s ideiglenesen kissé tompították azokat az „átkosban” elkövetett hibákat, amelyek részben még ma is torzítják a szép, hagyományos látványt. Szerencsére a szovjet emlékműről a rendszerváltás után leszerelték a hatalmas kőből vésett ötágú csillagot, de a kővel borított magas monstrum fölött ma is büszkén feszít a „gyönyörű hölgy”, a PG. Mi lévaiak ma is így hívjuk az 1909-ben már funkcionáló Pedagógiai Intézetet, mely a maga idejében a térség legkorszerűbb, s legszebb épületkomplexumai közé tartozott. A Földes Eduárd és Scheiber Miklós műépítészek által tervezett, olasz kőfaragók és kőművesmesterek által kivitelezett épületben az 1911/12-es tanévben kezdődött meg az oktatás. Nagyon sok magyar ajkú óvónő, tanító emlékezik tisztelettel az említett intézményre, mely egész térségünket ellátta jól képzett pedagógusokkal.
A PG mellett, még magasabban állt az a kálváriatemplom, amelyet 1786-ban a ferencesek építettek fel a háromszázötven méter hosszú kápolnás keresztúttal együtt, fent a hármas kereszttel. Az átkosban elhanyagolt, majd lerombolt kálváriatemplom maradék romjai felett Jozef Frtus műépítész alkotásaként nemrég a hívők adományaiból nyitott oltárt, felette tetőszerkezetet, ennek részeként hatalmas kereszttel megjelölt kilátótornyot létesítettek, mely ma Léva látképének legdominánsabb objektumai közé tartozik. Arra külön büszke vagyok, hogy az itteni keresztút tizennégy állomásához az Ipolyságon élő és dolgozó Kutak Adrien szobrászművész készítette a színes kerámiatáblákat, aki munkáival számos alkalommal vett részt művészeti csoportunk, a Pozsonyi Műtermek által szervezett kiállításokon szerte a Kárpát-medencében.
Mint említettem, a vásár hatalmas volt, szinte mindent lehetett itt kapni, még hagyományos lévai Frasch-kalapot is Frasch Sándor kalaposmestertől, aki korábban építész volt, majd apja, nagyapja, dédnagyapja örökségeként folytatta ezt a ma már ritkaságszámba menő mesterséget.
Léván jó volt gyereknek lenni
Ebben az évben nemcsak szülővárosom jubilált, hanem én is. Ötven éve nem élek Léván, aminek lényegét valójában az egyik osztálytársam fogalmazta meg: „Te még azt a Lévát élted meg, ahol minden üzletben magyarul szóltak hozzánk”.
Valóban, az akkor tizenhatezres városban jó volt magyar gyereknek lenni. Emlékszem, mi még az utcákat a történelmi nevükön ismertük, a mi játszóterünk ugyanis a történelmi városrész volt. Sokat bolyongtunk a Malom, a Bottka, a Béka utcákban, bejártuk a Schoeller-malom melletti Tabány minden zegzugát, s az én időmben még épségben zöldellt a ma már nem létező, kurucot, labancot is megélt Rákóczi-fa. A mellette lévő, szélesvásznú szabadtéri moziban láttuk először Belmondót, Angelikát és másokat. A várban volt a zeneiskola, így ezt látogatva hét hosszú év alatt megismerhettem a vár, a Kapitányi épület, a Koháry utca, a Kálvária legrejtelmesebb részeit is. Apám révén betéve tudtuk játszótársaimmal, melyik utcákon is vonult az a Szent István-körmenet, amely a Szent Jobb Ereklyét mutatta fel Léva lakóinak 1939-ben.
Újtelepi gyerek lévén családi házunk közelében a nyolc halastó volt a mi fő tartózkodási helyünk, a nehéz halászcsónakokat megunva, színes gumimatracaink annak idején számunkra felértek egy angol naszáddal. De a szőlőink, hatalmas cseresznyéskertünk is történelmi helyen, a Rác-part fölött voltak, annak idején itt terült el Ó-Léva, romantikus pincéi még a török időkben épültek, a Siklós pedig, meredek domb lévén is a mi helyi Tátránk volt.
Emlékszem, amikor az egyik hatalmas öreg cseresznyefánk egy viharban tövestől kidőlt, egy, a császári időkből származó pénzérmét és cseréptörmelékeket találtam a gyökerek között, amelyeket a mai napig őrzök. De a Nyúlvölgy, azaz a Selmeci-hegyek felé kerekezve barátaimmal már a pisztrángfogás volt a kedvenc szórakozásunk, persze ha a síkság, Zselíz felé a Garamhoz bicikliztünk, a ringló, az alma, a vadkörte volt a csemegénk. Mivel a szőlőink egy déli fekvésű domboldalon terültek el, ahonnan jó időben akár Zselízig, vagy nagyanyámék falujáig, Nyírig is el lehetett látni, apám mindig viccelődött: láttalak a dombról titeket, amikor a Garamban lubickoltatok.
Hazamenni, emlékezni tehát valóban jó érzés…
