Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója október 6-án Pozsonyban és Léván mondott megemlékező beszédet, melyet alább olvashatnak.
Nemrég még a márciusi széltől pirosra csípett arccal álltunk ott a medikus kert üde-zöld füvéből kimagasló Petőfi emlékmű előtt, hogy a tavaszkezdettel együtt örüljünk a magyar szabadság és függetlenség szent céljáért kirobbanó forradalom és szabadságharc piros betűs ünnepének. Ma pedig már a kopott őszi pázsitra hulló hideg őszi esőben, az idő és vele a dicsőség múlásán töprengve emlékezünk, dicső márciusi forradalmunk áldozataira, akiknek vére, mintha máig pirosra festené a Kecske utcai temető fáiról lehulló levelek egyikét- másikát. Október van, annak a hónapnak az eleje, mely elválaszthatatlanul összeforr az aradi vértanúk nevével és szomorúságban is felemelő emlékezetével. Kossuth Lajos Aradot a magyar Golgotának nevezte, s ezekkel a szavakkal emlékezett az ott kivégzett tábornokokra: …..”amint a hit kitűzése által igazolva lett a keresztény vallás diadalában, hogy a kereszt a feltámadás jelvénye, [úgy] a nemzet kegyelete legyen emlékeztető a kötelességre a Haza szabadsága iránti, melyért [a] megdicsőült hősök martyrhalált haltanak. – Ámen”.
Ámen, mondjuk mi is Kossuthtal, de intéséből legalább annyit jegyezzünk meg, hogy nekünk itt Pozsonyban, október 6-án, ezen a „magyar nagypéntekes” napon, több okból is kötelességünk a kegyeletes emlékezés.
A 13 aradi vértanú közül hárman születtek a Felvidéken. Aulich Lajos, a szabadságharc utolsó hadügyminisztere, német szülők gyermekeként Pozsonyban született, hamvai 1974 óta a vértanúk emlékoszlopa alatti kriptában nyugszanak. Lahner György aki később a hadügyminisztérium Tüzérségi és Felfegyverzési Osztályát vezette a Turóc megyei Necpálban (Necpaly) született, földi maradványait szintén az emlékoszlop kriptájában helyezték el. Dessewffy Arisztid aki a Felső-Magyarországi Hadtest parancsnoka volt, a Kassától nem messzi Ósvacsákányban (Čakanovce) született, földi maradványai 1850 óta a Dessewffyek margonyai birtokán nyugszanak.
Ezen okok felsorolását talán illendő lenne ott kezdeni, hogy Aulich Lajos személyében egy saját, pozsonyi illetőségű aradi vértanúval is rendelkezünk. (Felfogni sem tudom, hogy ennek a hős történelmi személyiségnek miért nincs máig pozsonyi emlékhelye abban a városban, melyet életében úgy szeretett, s melynek szabadságáért életét áldozta. E helyről is kérek minden jelenlévő és jelen nem lévő pozsonyi polgártársamat, kinek szíve még a helyén dobog, hogy szüntessük meg e botránnyal felérő mulasztást, s mielőbb avassuk fel a mi saját pozsonyi aradi vértanúnk emléktábláját szülővárosában, akár itt e temető Jeszenák-síremlékének falán). No de előbb vegyük csak sorjába mai tennivalóinkat, azaz folytassuk az elébb megkezdett felsorolást azzal, hogy újra és újra magunk elé idézzük ama másik, városunkkal összefüggő gyászos történelmi tényt is, hogy a Habsburg katonai közigazgatásnak a magyar forradalmat leverő megtorló akciói 1849-ben épp itt Pozsonyban kezdődtek el.
Más szóval innét indult meg a szabadságharc eltiprása is. A Schwechat felől országunkba benyomuló osztrák hadsereg, az akkor még koronázó fővárost elfoglalva itt állította fel első haditörvényszékét. S bár az ország más területein még folytak a harcok, Haynau véres ítélőszéke itt már megkezdte gyalázatos hóhérmunkáját, s ha jól számoljuk 14 polgárt akasztott fel városunkban afféle bemutatkozásként. Rájuk, a kevély Pozsony várában kivégzett hőseinkre emlékezve illendő egy pillanatra megállnunk Rázga Pál tiszteletes úr, a pozsonyi evangélikusság főlelkészének nevénél, aki bár tudta mi vár rá, (csakis a vértanúkra jellemző, földi logikától merőben eltérő ösztönnel) hallani sem akart arról, hogy a bevonuló osztrák seregek elől elmeneküljön. Így, az alattunk lévő Apácapálya utcai lakásából hurcolták el (felesége és öt gyermeke szeme láttára), hogy rövid várfogság után, ezt a hazájáért izzó szívű lelkipásztort a gonosztevőknek kijáró akasztással végezzék ki a felettünk magasodó Szamárhegyen.
Az első pozsonyi áldozatokat a vértanúságban további több száz civil és katona hosszú halálmenete követte. Teljesült hát Ferenc József Haynaunak adott utasítása: Hullottak az emberfők, „mint a mákfejek”, mert a bosszúszomjas Habsburg udvar, s annak végrehajtója a „bresciai hiéna” nem ismert sem irgalmat, sem kegyelmet a magyarral szemben. A kezdeti, polgári lakosságot (jegyzőket, papokat, tanítókat) tizedelő halálos ítéleteket követően, a világosi fegyverletétel után a fogságba esett tisztek és katonák kerültek sorra.
Bár I. Miklós cár, könyörületességet kért Ferenc Józseftől, a fiatal császár a példastatuálás hevében, beváltotta ádáz bosszúra tett ígéretét az általa csak a „rebellióként” emlegetett magyar forradalom és szabadságharc résztvevői és vezetői, köztük a 13 aradi tábornok ellen.
Mondják, a történelem nem ismétli önmagát, de úgy látszik mifelénk ez a mondás is visszájára fordul, hisz az aradi haditörvényszék elé állított tisztek elleni eljárás sokban hasonlítható a későbbi kommunista idők koncepciós pereihez. A vád, azaz a fegyveres lázadás és felségárulás hamissága 3 alapvető ténnyel leplezhető le: 1. Ferenc József a törvények értelmében 1848-ban nem volt legitim királya az országnak, tehát nem lehetett ellene a felségárulás bűntettét elkövetni. 2. Az őt megelőző V. Ferdinánd törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést, tehát a fegyveres lázadás vádja sem állja meg a helyét, s végül tudható az is, hogy Haynau és köre már jóval a bírói tárgyalások megkezdése előtt döntött a halálos ítéletekről. Épp úgy, mint a hatvan évvel ezelőtti 1956-os forradalmat megtorló halálos ítéletek meghozatalánál.
Batthyány Lajos, (íme egy további pozsonyi illetőségű vértanú e gyászos felsorolásban), és vele a tizenhárom, Aradon fogva tartott tiszt kivégzését Haynau azért időzítette október 6-ára, mert ez a nap volt a bécsi forradalom és Latour hadügyminiszter meggyilkolásának évfordulója. A diktátor egyértelművé tette: eljárásának célja a bosszú és nem holmi igazságkeresés. Vértanúink elveszejtése így a bírósági színjáték dacára, épp úgy, mint az őket 107 évvel követő 1956-os mártírok kivégzése puszta gyilkosságként könyvelhető el. A kiszolgáltatottak halálával pedig Haynau – Ferenc József kívánalmára – az egész nemzetre sújtott le, azért, hogy örökre elvegye kedvét mindenfajta függetlenedést és önállósodást célzó szándéktól. Ez a gyilkosság-sorozat, – tisztelt emlékezők – éppúgy, mint minden későbbi megtorló intézkedés, mely nemzetünk színe-javát kaszabolta le, Európa erőtlen, hamar alábbhagyó tiltakozása mellett ment végbe. Sokan tán legyintve, csupán a magyar nyughatatlan lélek lázongásának tartották a történteket.
1849 mártírjaival kapcsolatban ezért nem szabad soha, egyetlen pillanatra sem megfeledkeznünk arról, hogy az Ő személyük a halálban örökre eggyé vált azokkal az eszmékkel és értékekkel, melyekért a haza oltárán életüket feláldozták. Hát, ilyen nagy dolog a szabadság? Kérdi Márai Sándor egyik versében, s a kérdésre adott „Igen” válasznak tudatunkban ma is össze kellene kötnie a magyar évszázadok áldozatukban egymáshoz oly hasonlatossá váló szabadsághőseit és vértanúit.
A 13 mártír honvédtiszt a szemtanúk szerint bátran állt hóhérai elé. A szabadság kibontakoztatása nevében lázadtak fel a zsarnok földi hatalommal szemben, de egyikük sem fordult az ember szabadsága nevében szembe az Istennel. Rendíthetetlen hitük azt sugallta, és ezt sugallja ma is, hogy még az akasztófa tövében sem a hóhéré az utolsó szó. Mert (a szájukat elhagyó utolsó áldott szavaik értelmében) még itt is van kire bízni önmagukat, szeretteiket, s odaadóan szolgált hazájuk sorsát, jövőjét. Holttesteiket a zsarnok hatalom elrettentésül estig ott hagyta közszemlére a szabadban. Ezzel a lépéssel azonban csak azt érte el, hogy szinte azonnal megkezdődött a közeli falvak népének zarándoklata a bitófákkal tűzdelt aradi golgotához, ahol a kivégzettek lelke az őket gyászolók imafelhőjében szállt fel az égbe.
A közép-európai realitást tudatosítva érdemes újra és újra felidéznünk azt a drámai tényt is, hogy e nagyszerű aradi és pozsonyi férfiak, kik oly csodálatos jellemet sejtő bátorsággal néztek farkasszemet a halállal úgy a csatatéren, mint a vérpadon, s akik, gondolkodás nélkül adták életüket mindannyiunk szabadságáért, származásukat tekintve nem mind voltak magyarok. De, hogy Jeszenszky Géza néhány éve itt elmondott szavait idézzük: ha nem is voltak mindannyian magyarok, de „jól tudták, hogy a szabadság egy és oszthatatlan, és aki a magyar szabadságért harcol, az minden ember, minden nemzet szabadságáért küzd egyúttal”. A magyarság az ő számukra tehát, Sík Sándor szavával „morális” vállalássá magasztosult.
T. Jelenlévők! A soknemzetiségű Magyarország 1848-49-ben megérezte és megértette a szabadság eggyé forrasztó igazságának fontosságát, s ez számára egy magasabb rendű összetartozás és egy újfajta, eddig nem tapasztalt egység csodáját és erejét jelentette. Ez az egység, (akárcsak 1956-ban), a közös cél a szabadság megszerzésének szent vállalkozásában forrasztotta eggyé a nemzetet, s ez az egység képes volt átlépni az osztálybeli, felekezeti és nemzetiségi különbségeket is.A közös küzdelem, a nemzetet szabadságában és jogaiban megerősítő közös katartikus élmény-közösségé változtatta.
Ezért, másokkal ellentétben mi sose feledkezzünk meg arról, hogy a szlovákok velünk együtt harcolva többségükben végig kitartottak a szabadság szent ügye mellett. Épp úgy, mint a velünk harcoló lengyelek, de sokan kitartottak a németek, horvátok, szerbek, románok, zsidók és más magyarországi nemzetiségek közül is. Mert a közös szabadságharc egy új, közép-európai identitás létrejöttének alapjait is lerakta köztük. Ezt később ellenfeleink ugyan feldarabolva sárba tiporták, de számunkra mégis a remény és a jövőbe vetett bizalom kimeríthetetlen forrása kell, hogy maradjon. A közép-európai népeknek ugyanis erre a közös hagyományra építve kellene megőrizniük hitbeli, nemzeti és történelmi identitásukat. Mert „az identitás nem egy rossz gúnya, amit a modern korban el kell dobni, hanem egy páncél, amely megvéd és segít a túlélésben és amely sikeressé tehet bennünket. Mert csak azok a közösségek maradnak talpon és lesznek erősek, melyeknek identitása is erős marad.
Ez, a hacsak rövid időre, de mégis megvalósuló közös szabadság-identitás, és szolidaritás-emlékezet akadályozta meg a Haynau-féle zsarnokság hosszútávon fennmaradását és győzelmét a szabadságvágy és a hazaszeretet, az összetartozás felelőssége felett.
Az aradi Golgota sáncaiba, bitófáikkal együtt sebtében elhantolt vértanúk emléke arra kell, hogy emlékeztessen és figyelmeztessen bennünket, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Ennek, és minden, a hazáért vállalt áldozathozatalnak olyan önmagán túlmutató értelme és értéke van, amely arra figyelmeztet, hogy tanuljuk meg jobban szeretni szülőföldünket, tisztelni hazánkat és annak történelmét. Tanuljuk naponta megbecsülni szabadságunkat, melyhez kitartó hűséggel ragaszkodnunk kell a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is, és melyért küzdenünk kell minden korban és időben, mert azt ingyen soha senki nem adta, nem adja meg nekünk.
Ma, itt a múlt emlékfoszlányaiként hulldogáló sárga és vérvörös leveleken lépdelve e temető düledező sírkövei közt mi sem a haraggal, vagy bosszúvággyal a szívünkben emlékezünk pozsonyi szent vértanúinkra. A mártíroknak kijáró tisztelet kifejezése mellett évről-évre azért gyűlünk itt és az ország számtalan emlékhelyén össze, hogy lélekben odalépjünk, oda álljunk az aradi várárok vagy épp a pozsonyi Szamárhegy akasztófái mellé, s az ott függőket a halálból újra és újra az életre sorakoztassuk. Szólítsuk és kérjük őket, hogy bátorságuk és áldozatvállalásuk bennünket is bátorítson és biztasson mindennapi küzdelmeinkben való kitartásra, hogy méltókká tudjunk válni az ő értünk szeretetből, a haza szeretetéből fakadó életáldozatukra. Mert „senkiben sincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért”.
A hozzánk hasonló történelmi múlttal rendelkező Lengyelországban az ilyen megemlékezések alkalmaival úgy idézik fel az elhunyt hősök emlékét, hogy néven nevezve, újra mintegy hadba, az élők melletti kiállásra hívják, szólítják fel őket: Wstaňcie do Apelu! Kicsit aktualizálva ezt a szép hagyományt, tegyük ezt, itt most mi is, megidézve vértanúink emlékét és nekünk szóló utolsó üzenetét…
Az emlékezők egy csoportja Pozsonyban (Fotó: Oriskó Norbert)
Szólítsuk hát az 1848/49-es szabadságharc dicsőségének mezején elhunyt pozsonyi vértanúinkat: Hőseink, 1848/49 hősei, új sorakozóra fel!
Dressler Kurz Dániel: színházi alkalmazott, az első pozsonyi vértanú,
Baldini János vasúti mérnök, főhadnagy,
Barta József honvédőrmester,
Petőcz György alispán,
Nimnichter János sütőmester,
Stift József földbirtokos: Hőseink, új sorakozóra fel!
Grúber Fülöp tüzérszázados, Báró Mednyánszky László honvéd őrnagy, az ostromlott Lipótvár tisztjei: Hőseink, új sorakozóra fel!
Rázga Pál evangélikus főlelkész, Mészáros Dávid katolikus plébános, Gasparich Márk Kilit ferences barát: Hőseink, új sorakozóra fel!
Bugyik József béres, Tóth József földes gazda, Treksler Ferenc községi jegyző, a Pozsonyban kivégzett tardoskeddi vértanúk: Hőseink, új sorakozóra fel!
Szólítsuk most a dicsőség mezején elhunyt aradi vértanúinkat: Hőseink, új sorakozóra fel!
Aulich Lajos
„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik majd ezt a szolgálatot.”
Damjanich János
„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”
Dessewffy Arisztid
„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”
Kiss Ernő
„Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett,
hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Knezić Károly
„Milyen különös, hogy Haynau is keresztény és én is az vagyok.
Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”
Láhner György
„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon.
És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
Lázár Vilmos
„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”
Leiningen-Westerburg Károly
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”
Nagysándor József
„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”
Poeltenberg Ernő
„Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”
Schweidel József
„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár.”
Török Ignác
„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok.
Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”
Vécsey Károly
Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”
és végül Báró Jeszenák János,
Nyitrai főispán és kormánybiztos, Esterházy János mártír politikusunk vértanú dédapja:
„Isten áldja meg a magyar hazát!” „Megbocsátok ellenségeimnek!”
Hőseink, új sorakozóra fel!
Szent emléketek legyen áldott!
Elhangzott Pozsonyban és Léván.
