Többször megfogadtam már, hogy nem keveredem semminemű vitába, nem bántok és nem sértek meg senkit, feleslegesen nem zaklatom magamat sem. Hiszen van az embernek úgyis elég baja; megette már a kenyere javát, talán a jó harcot is megvívta. Mégis úgy gondolom, a hallgatás nem mindig ér aranyat; az írástudó embernek vétek hát elhallgattatni önmagát, s bűnt követ el, ki nem szól, ha érzi a bajt, ráadásul még kórságunk okait is látja, sejti.

Most sem akarom senki személyi jogait megsérteni, sorsának alakulását reflektorfénybe irányítani. Hisz, ha önkritikát gyakorolunk, találunk a magunk háza táján is elég félresikerült sorsfordulót, nemkívánatos helyzetet. Különösen akkor nem sikerül lakatot tenni a számra, ha pedagógiai-iskolaügyi dolgokról van szó. Hiszen életem kétharmadát ezen a pályán töltöttem, itt adta ki energiájának nagy részét megboldogult feleségem is, s nyomdokainkban járnak gyermekeink is.

Úgy látom, a sok-sok vita eredményeként végre sikerült a legszükségesebbeket tisztáznunk: nagy bajunk a rossz demográfia, s vesztünk is lehet a zsenge populáció. Ezt követi csak a többi és többször felsorolt hiányosság, ami persze szintén nem elhanyagolható, de nem előzheti meg s nem helyettesítheti a népszaporulatot.

E honlapon közölt utolsó pedagógiai jellegű írásom kéziratának végén feltettem néhány kérdést, kijelöltem egy-egy feladatot eme sorok kíséretében: „Végül visszatérve a populációhoz, el kell mondanunk, itt nincs alternatíva, ahogyan gyerek nélkül sincs iskola. Ha szabadna javaslatot is tennem, az alábbi feladatok gyors elvégzését ajánlanám hirtelenjében”. Nos, a szerkesztő mindezt engedelmemmel elhagyta, kérve, hogy azokhoz egy újabb írásban térjek vissza, s fejtsem ki velük kapcsolatos véleményemet is.

Első gondolatom volt: fel kellene mérnünk, hogy településeinken az utóbbi évtizedben esztendőként miként alakult a házasságkötések, az újszülöttek és a temetések száma. Félek, hogy ennek eredménye szomorú képet tárna elénk. Ám, ha nem ijednénk meg, nyomban azzal is foglalkoznunk kellene, hogyan tudnánk ebből az áldatlan helyzetből kivergődni. S a megoldási lehetőségeket még nagyobb tempóval valóra is kellene váltanunk.

Megvizsgálandó továbbá, milyen az egykézés – társadalmi rétegekre is bontva – köreinkben. Persze előre kellene bocsátani, hogy a felmérés nem irányul senki ellen, nem akar senkit saját családtervezésében megbántani. Ha azonban ennek vannak kitörési pontjai-lehetőségei, azokat meg kell találni, a nagyobb családteremtéshez kedvet és feltételeket kell biztosítani.

Arra is jó lenne odafigyelni, hány három- vagy négygyermekes magyar család található egy-egy településen, azok miként élnek: vannak-e gondjaink, s ha igen, hogyan segíthetne rajtuk az adott kisközösség. De az is lehet, hogy ezek családi élete példaértékű, minden problémát meg tudnak maguk is oldani, s érdemesek arra, hogy ösztönzőleg állítsuk őket a figyelem középpontjába.

Jó lenne tudnunk, a faluban nyilvántartottak közül hányan tartózkodnak külföldön, s közülük hánynak él a gyermeke is ott? Mi kényszeríti, ösztönzi őket arra, hogy elhagyják szülőföldjüket? Megpróbálja-e valaki ezeket visszatartani, vagy egyáltalán mivel lehetne őket marasztalni? Mik az otthon- és munkahelyteremtés lehetőségei egy-egy régióban? Mik az erre vonatkozó stratégiái pártjainknak, választott képviselőinknek helyi, megyei és országos szinten?

Tárjuk fel, értelmiségieink, pedagógusaink körében milyen a gyermekszaporulat. Ha túlzottan alacsony, derítsük ki ennek okait. Együtt jár-e vajon a magasabb képzettség a jobb móddal, az utóbbi pedig a több gyermek vállalásával? Esetleg azt is megvizsgálhatjuk, a gazdagabb réteg vállal-e több gyermeket. Állítsuk példaképül a néhány évtizede (évszázada) élő nemesi családokat és falusi pedagógusokat, akik bizony nemcsak egy-egy gyermeket vállaltak.

A vizsgálat tárgyát képezhetné például az is, hogy az ismert és jó karriert befutott magyarok közül hánynak hagyta el gyermeke a szülőföldjét, hazáját? Én úgy látom, hogy a nyugat felé menekülés nemcsak a kevésbé jól szituált szülők gyermekinél gyakori, hanem a híres-neves, a tehetősebb magyarjaink körében is. Az előbbiek azért mennek, mert itthon nem találnak munkát, az utóbbiak pedig azért, mert még nagyobb karrierre vágynak. Sok minden van hát szem előtt, csak nem a magyar nemzetrész érdekei. Valahogy nem találkoznak az egyéni és közösségi sorsok meghatározó elemei.

Aztán természetesen az alacsony népszaporulat okainak keresése mellett azt is vizsgálnunk kellene: a magyar iskolát végzettek közül hányan járatják nem anyanyelvi iskolába gyermeküket, hánynak nem beszéli gyermeke a nagyszülők nyelvét?

Végül engedtessék meg nekem, hogy eme szerényke eszmefuttatásomat hadd fejezzem be a százéves alma materem évkönyvébe írt alábbi soraimmal: „Ma, amikor az eltelt évtizedek után egyre gyakrabban kutakodom a múltban, az is foglalkoztat egyebek között, hogy az ismereten, a tudáson kívül mit adott még egy-egy alma mater. Például hitből, emberségből, magyarságból. Gerinctartásból és becsületből. Mert jövőnknek és megmaradásunknak ezek is zálogai lehetnek!” Hogy az egykori diákok majd „tudjanak adni sokat az emberiségnek, szülőföldjüknek, hogy ne hagyják el e vidéket tömegesen; hogy legyenek hitükben is erős magyar családok sok-sok gyermekkel megáldva. Ehhez iskoláinknak is hozzá kell járulniuk. S akkor megtelnek a padok itt is, ott is.”

Kapcsolódó cikkek