A kassai Thália Színház bemutatta A falu rossza című népszínművet, melyet a sokat nélkülöző, gömöri születésű vándorszínész, Tóth Ede írt. A darab hamarosan népszerű lett, de hogy a szerző mivé nőhette volna ki magát, azt sajnos már sohasem fogjuk megtudni, mert a hányatott sorsú fiatalembert 31 évesen elvitte a tüdővész.
1873-ban szülőhelyén, Putnokon írta ezt a darabot, mellyel megnyerte a Nemzeti Színház népszínműpályázatát. A darab zenéjét Erkel Gyula, a nagy zeneszerző fia szerezte.
A történet önmagában nem túl eredeti, nem túlzottan lélekemelő, hacsak nem azt a közhelyszerű, ám rendszerint az élet által cáfolt konklúziót kívánja sugallni, hogy a szerelem jó útra téríti az embert.
Göndör Sándor szolgalegényt valamikor gyengéd szálak fűzték Bátki Tercsihez, most viszont a leányzó már a bíró fiával készül kézfogót tartani. Ezt persze megtudja a falu rossza, s nyilvánvalóan meg kívánja gátolni. De ott van Gonosz Pista, az intrikus, aki megpróbálja Göndört eltéríteni szándékától, hogy ne zavarja meg az eljegyzést. Finum Rózsit, a kissé laza erkölcsű menyecskét is felhasználnák, akinek tetszik Göndör. Göndör felelősségre vonja Tercsit, rálő, majd önmaga ellen fordítja a revolverét, lefogják, egy évre börtönbe kerül, majd visszatér. Boriska váratlanul találkozik Sándorral, s megvallja neki szerelmét. Ám a legény nem hisz neki, mire a lány a folyóba ugrik, a legény meg utána. Egy ideig úgy tűnik, hogy Boriska odaveszett, de előkerül, és ismét megvallja érzelmeit. Miután a falu rossza jó útra kíván térni, Feledi bíró mi mást tehetne, minthogy áldását adja rájuk. A néző boldogan térhet nyugovóra.
A kassai előadás ettől némileg eltér. A három felvonás egyre szűkül le, ami nem tesz jót a darabnak. Ugyanis Göndör egyéves börtönbüntetését a „színházi idő” sehogyan sem érzékelteti, csak megtudjuk, hogy börtönben volt. Ez az egyik zavaró momentum. A másik, hogy a történet, mely realista módon indul, egy ponton abszurddá és követhetetlenné válik. A szereplők megrázkódtatását a rendező külsőségekkel érzékelteti, ám nem tudni, hogy epilepsziás rohamot kaptak, vagy vitustáncot kénytelenek járni.
Göndör rálő a sötétben Tercsire, mire Boriskával szabályos mellúszást kezdenek a sebtiben a nézőtérből alakult medencében, majd utólag megtudjuk, nem is volt valódi veszély, mert vaktölténnyel lőtt rá. A nézőteret egy rámpa szeli ketté, melyen időnként a színészek közlekednek. Neonfénnyel van megvilágítva, nyilván azért, hogy a színészek a sötétben nehogy lehuppanjanak a nézők ölébe.
A darab tehát realista módon indul. A színpad nyitott. A néző látja a rámpát és zavartan keresgélni kezd emlékeiben, hogy vajon a darabban van-e divatbemutató. A háttérben egy csupasz fa kivetített képe látható egy tisztáson. Távolabb szintén fák sora. Késő őszi hangulatot áraszt ez a háttér. Harmonikus, ám kissé borongós képet. A fa ősi, sokértelmű szimbólum. Mielőtt megkezdődne az előadás, az embernek marad ideje a találgatásra. A gyökerek fontossága, az ég felé mutató csupasz gallyak és vastag törzs. Van köze az előadáshoz? Életfa nem lehet. Világfa sem. Tüzelő? Kiderül, hogy egyik sem. Nincs kozmikus üzenete. Hiszen szerephez nem jut, így csak látványkellék. Annak viszont szép.
Pólos Árpád (Feledi Péter bíró) végig megőrzi patriarchális realista szerepformálását. A többiek már inkább alkalmazkodnak Puskás Zoltán újvidéki színész-rendező látomásához, mely végül színházi időben és koncepcióban is kizökkenti az előadást. „Mellesleg” a nézőt is. Az, hogy a közönség fiatalabb része egyes megoldásokat elfogad, még önmagában nem jelenti, hogy az előadás egységét ilyen módon fel lehet lazítani.
A többi szereplő hozza a már megszokott rutinját. Ebben az előadásban a rendező nem ad lehetőséget karakterformálásra. Egy idő után mintha mindenki marionettfigurává szublimálódna. Egyedül Pólos Feledije dacol a kísértéssel. Ezáltal az előadás amúgy sem túl súlyos mondanivalója (ha egyáltalán rendelkezik ilyennel), még könnyebbé válik.
A Nádasdi Péter által megformált Göndör Sándor hagyja magát sodorni a nem túl leleményes cselekmények által. Dégner Lillának túl rövid idő áll rendelkezésére Boriska szerepében, hogy maradandó benyomást keltsen a nézőben. Bocsárszky Attila Gonosz Pistája néha elemében van, árad belőle az intrikus jókedve, hiszen a legszebb öröm a káröröm. Ebben a szerepében jól érzi magát. A vőlegény Feledi Lajost alakító Madarász Máténak sem jut túl sok idő, hogy a hősszerelmest egyedi vonásokkal ruházza fel. Bátki Tercsi Rab Henrietta megformálásában is szinte epizódszerephez jut csak. Ugyanúgy, mint Szabadi Emőke Finum Rózsija. A pletykáló különítmény tagjai: Tarisznyásné bőrében Latóczky Katalin, Csapóné szerepében Varga Szilvia és Sulyokné alakjában Varga Lívia felpezsdítik az előadást, de igazából annak döcögő szekerét nem nagyon tolják a homályos részekkel tarkított végkifejlet felé. A kántor megformálója Illés Oszkár, a csendbiztosé Richtarcsik Mihály m.v.
A zene Lakatos Róbert nevéhez fűződik. Erkel eredeti muzsikáját vajon ennyire ignorálni kellett? A díszletet a rendező tervezte. Ledenyák Andrea m.v. jelmezei találóak voltak, harmonikusan illeszkedtek a darabhoz. A dramaturg Góli Kornélia m.v. szintén hozzájárult az előadás homályosságához.
Így született tehát egy előadás, mellyel igazából nem tudunk mit kezdeni. Pedig egészen jól indult. Kíváncsi vagyok, egy év múlva mire fog a néző emlékezni mindebből…
