Duray Miklós, könyvének budapesti bemutatóján (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma)

Tamáska Péter, a Magyar Hírlap munkatársa fenti című november 12-ei írásában Duray Miklós legújabb könyvének apropóján méltatta nemcsak a könyvet, hanem az író politikus eddigi munkásságát is. A megjelent írást kivonatosan közöljük.

„Duray Miklóst továbbra sem lehet leírni. Már csak azért sem, mert a legrégebben minden bizonnyal ő politizál közöttünk: még 1968-ban azért szakította meg geológiai tanulmányait a pozsonyi Komensky egyetemen, hogy a prágai tavasz hozta ébredésben megszervezze a felvidéki magyar fiatalokat” – kezdi írását a szerző, majd rátér Duraynak a Magyar Ifjúsági Szövetségben végzett tevékenységére és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottság megalakítására, amely a magyar iskolák felszámolása ellen küzdött, s ami miatt kétszer is börtönbe került –az államrend felforgatása, a szocialista rendszer és a Szovjetunió ellen kifejtett tevékenység vádjával.

Duray Miklós legújabb, a Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963-2015 című könyvéről szólva zárójelben megjegyzi: „Ha a felvidéki pártok vezetői ma nem is tudják, milyen kisebbségvédő politikát folytassanak, összejöhetnének Dunaszerdahelyen, az utolsó magyar támaszponton néhány pohár borra, hogy ennek a hosszú időszaknak a tanulságait a könyv alapján megvitassák.”

Majd azzal folytatja: „Nem véletlen, hogy Duray – aki rendhagyó módon liberális, és magyarként a pozsonyi központosítás legrafináltabb bírálója – kapja Elmer István mellett a Magyar Páneurópai Unió, vagyis az MPU idei báró Eötvös József-sajtódíját; az Európai Unió atyjának tekintett Richard von Coudenhove-Kalergi grófnak a nemzeti közösségek és kisebbségek fontosságára utaló tételeiről ugyanis, Pozsonyhoz hasonlóan, Brüsszel is szeret elfelejtkezni…”

Ezután a cikk szerzője megemlíti, hogy az 1989-es forradalom után többször is látta Durayt a választási harcok és a magyar pártok egységének létrehozása során, aki mindig is odafigyelt a politikai események „természetellenes” lefolyására is.

„A nagy törésvonal – Volt egyszer egy komáromi nagygyűlés, írta tíz évvel a történtek után – a felvidéki magyar politikában 1994. január 8. délutánja volt, amikor Révkomáromban, a sportcsarnokban háromezer-ötszáz magyar önkormányzati képviselő gyűlt össze (sokan be sem fértek), és a város tele volt szlovák rendőrrel, titkos megbízottal, és a hatalom készen állt arra, hogy a Fradi szurkolók korábbi megverésének mintájára gumibottal tegyen rendet a felvidéki magyar autonómia ügyében… Az autonómia szó a képviselők szájából el sem hangozhatott, ahogy a magyar külügy sem vállalta soha fel a térségben hivatalos politikájaként az autonómia követelését a Trianonban elszakított nemzetrészek számára” –áll a cikkben.

„Béke (a nagygyűlés) poraira – és béke porainkra” – vonta le tíz év múltán a végső konklúziót Duray, hiszen Szlovákia szerinte alkalmatlanná vált arra, hogy belső és külső kényszer nélkül az ott élő magyarok hazája legyen. Pedig „a gyűlés az autonómiáról szólt, noha ez a kifejezés egyszer sem hangzott el az előadók és a hozzászólók szájából”.

A cikk szerzője megemlíti a Durayval nemrég forgatott Facebook-tévés riportfilmet a felvidékiek nagy és mintegy két évtizede tartó apátiájáról. Arról, hogy a szocializmusban még virágzónak számító Csallóközben és Mátyusföldön is üresek a házak, mert tulajdonosaik munkát keresve szétszóródtak a nagyvilágban. A szlovák betelepülők és Dél-Szlovákia gazdasági leszakadása pedig újrarajzolja az etnikai térképet. „S az, hogy a nagy nehezen megszületett pártkoalíció, az MKP Csáky Pál révén 1998 és 2006 között magyar miniszterelnök-helyettest adott volt az országnak, a kisebbségi kérdés megoldásában mit sem számított: épp ezek a terméketlen évek érlelték meg a nagy kiábrándulást” – írja a Magyar Hírlap munkatársa.

„Még hatvannyolchoz képest is visszaléptünk: a szovjet diktátum nemzetiségi kérdésben több esélyt adott, és ma a felvidéki magyarok egy része már az autonómia gondolatától is fél –így Duray. (S mint Bugár, a nevelési tárcát átengedik a Szlovák Nemzeti Pártnak.) Hozzátehette volna, hogy nehéz úgy csatába menni, hogy egyik szemünk az ellenfélen van, a másikkal pedig azt nézzük, hol lehet meglépni” – zárja írását a cikk szerzője.