A síró-nevető szemű király meséje jutott eszembe, amikor elolvastam a felkérést: írjam meg mi a véleményem a hétfői dunaszerdahelyi magyar-magyar párbeszédről. Megtisztelő a felkérés, ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy ódzkodom ez ügyben a véleményformálástól.
Az ódzkodásnak több oka van. Az első talán az, hogy magamévá tettem annak idején Antall József álláspontját: a határon túli politikát a határon túl élőknek kell kialakítanunk, Budapestnek az a dolga, hogy segítse a határon túli magyarság legitim vezető testületeit. A másik, hogy nem lévén jelen, másod-, harmadkézből származó ismereteim vannak, sok híradást még el sem tudtam olvasni, részletes elemzésre tehát eleve nem vállalkozhatom.
A hétfői eseménnyel kapcsolatban a nevetésre az ad okot, hogy megvolt. A sírásra pedig az, hogy meg kellett lennie.
Ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság sorsa jobbra forduljon, megmaradása biztosítva legyen, hogy félelem nélkül és önazonosságát megtartva élhessen a szülőföldjén és bízhasson abban, hogy ez az út gyermekei és unokái számára is járható lesz, magyar-szlovák párbeszédre van szükség. Párbeszédet mondok és nem tárgyalást. Nem pártok közötti kérész életű megegyezések visznek előre, hanem a szlovákok és magyarok között kialakuló viszony rendezése. Ennek egyébként egyik kulcseleme a szlovákiai közoktatás. Ha a szlovák gyerek az iskolában az ezeréves elnyomásról tanul, nem várhatjuk el tőle, hogy jó szemmel nézzen ránk. Az oktatásnak tehát kiemelt szerepe van a jövő formálásában, ekként a témaválasztást csak helyeselni lehet, még akkor is, ha most nem ezek a szempontok kerültek terítékre.
A magyar-magyar párbeszédnek azért kellett megindulnia, mert Szlovákiában csak egy ideig sikerült összeterelni a szanaszét húzó erőket. A kettéválást nem akarom minősíteni, csak annyit mondok: nekem fájt és csalódást okozott. Elvben nincs azzal baj, ha valaki úgy érzi, hogy szülőföldjének boldogulása kereszténydemokrata vagy épp szociáldemokrata elvek alapján érhető el. Ha így gondolja, akkor anyanyelvétől függetlenül a megfelelő pártban keresi a cselekvés lehetőségét. De csak akkor helyeselhető ez, ha a közösség számára nem a megmaradás a tét. Mert ha az, akkor bizony nagy luxus, akár bűnnek is mondhatnám, a politikai filozófiák szerinti széttagozódás. Szlovákiában egy nemzeti hovatartozás alapján szerveződött, jelentős politikai erő esett szét.
Ma is egy ilyen szervezetre, egységre volna szükség. Ne tudják a magyarok képviselőit egymás ellen kijátszani a többségiek! Ne maradjon parlamenti képviselet nélkül a magyarok fele!
Ami történt, történt. Most reménykeltő, hogy megindult valami. Ha más nem, szakmai, tartalmi együttműködés. A témaválasztást fentebb helyeseltem. A következő lépés talán egy újabb tematikus, szakmai összejövetel lesz, de felcsillan a remény, hogy az ekként megindult közeledés gyakorlati együttműködéshez vezethet, például a következő választásokon.
Ami pedig a szlovák-magyar párbeszédet illeti, annak hitem szerint ugyancsak itt az ideje. A tudomány, a kultúra, de a politika terén is. Sikeréhez jó szándék, nyitottság szükséges, és az, hogy négy oldala legyen az asztalnak, amit körülülnek. Két úgynevezett többségi oldal, szlovákok és magyarok, továbbá magyarországi szlovákok, valamint szlovákiai magyarok a másik két oldalon.
Hogy mikor lesz egy ilyen tárgyalás, meg nem mondhatom. De addig nem lesz, amíg a magyar-magyar párbeszéd nem kristályosítja ki a felvidéki magyar álláspontot, és meg nem egyezik annak képviseletében. Ha Dunaszerdahely ennek a folyamatnak a kezdete, és ha sikerül a végére is érni, akkor a király, azaz a nemzet, mindkét szeme nevetni fog.
Reménykedem.
