November 25-e a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja. Magyarországon Gulág-emlékévet hirdettek, s Gulág-emlékbizottság alakult, hogy hozzásegítsen a múlt és a jelen jobb megértéséhez, hogy igazságot szolgáltassanak az áldozatoknak. A Felvidéken is bekapcsolódnak az emlékév rendezvénysorozatába, hogy az ártatlanul elhurcolt honfitársaink emléke előtt méltó módon tiszteleghessünk.
Ma sem tudjuk pontosan, hogy összesen hányan szenvedtek a szovjet Gulágon. 1930 és 1953 között akár 50 millió ember is megjárhatta az eredeti szovjet terminológia szerint a „javító-átnevelő munka” céljából létrehozott munkatáborokat. Becslések szerint 20 millióan haltak meg. Magyarországról körülbelül 700 000 ember (más adatok szerint 800 ezer is lehetett) került ki a Gulágba, közülük minden második-harmadik ember meghalt a rabság során. Ugyan egyre több részlet lát napvilágot, de még mindig keveset tudunk ezekről az időkről. Nagyon fontos a helytörténészek, helyi kutatók munkája az emlékek feltárásában.
Csehszlovákia területéről szintén nincsenek még biztos adatok, a becslések szerint több 10 ezer, akár 50 ezer is lehet azoknak a száma, akik a Szovjetunióba kerültek munkatáborokba. Tehát több ezer felvidéki áldozata is van a szovjet GUPVI (Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága) embertelen intézkedéseinek. A Gulágban (a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszerben) megélt kegyetlenségek megelőzték a Beneš-dekrétumok, a hontalanság, a kollektív jogfosztottság éveit.
Ezt a meghurcoltatást magyar területen „málenkij robot” azaz „kis munka” néven ismerjük. Három napra szóló közmunka címén hívták össze a fiatalokat. Az akkori hamis propaganda az volt, hogy a háború után újra föl kell építeni azt a Szovjetuniót, ahol a magyar katonák, vagyis a magyar nép károkat okoztak. Legtöbbjüket azonban romeltakarítás helyett a Donyec-medencében, a kő- és szénbányákban dolgoztatták, éheztették, kínozták. Három nap helyett három, sőt akár öt évig.
A Felvidékről arányaiban véve a legnagyobb számban a Királyhelmec melletti Kisgéres lakosságának kellett elhagynia otthonát, hogy részt vegyen a „kis munkában”. A falu lakosságának 60 százalékát hurcolták el. Ennek mementójaként a Fórum Kisebbségkutató Intézet javaslatára itt állították fel a felvidéki központi emlékművet november 23-án, másnap november 24-én pedig a Bódva-völgyében, Somodiban avattak emléktáblát.
Simon Attila, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója számos előadást tartott az emlékévben A málenkij robotra elhurcolt szlovákiai magyarok és a csehszlovák kormányzat hozzájuk való viszonya címmel. Mint hangsúlyozza, a csehszlovák diplomácia igyekezett megakadályozni, hogy az elhurcolt szlovákiai magyarok hazatérhessenek.
Amikor Csehszlovákia 1946-tól kérte a Szovjetuniót, hogy engedje haza az állam területéről elhurcoltakat, akkor ebbe a magyarokat nem számolták bele. Így a felvidéki magyarok voltak a Gulágon azok, akik a legkésőbb tudtak hazatérni a szovjet munkatáborokból. Mindez a magyarok deportálásával a csehszlovák történelem szégyenfoltja, nem véletlenül nem téma ez a cseh közbeszédben, de még a történettudományban sem
– mondta Simon Attila, aki legutóbb Kassán rendezett tudományos konferenciát a témában, de középiskolásoknak is tartott előadást. Az emléknapon, november 25-én épp Rimaszombatban, a Tompa Mihály Református Gimnáziumban járt.
Haraszti Attila, Magyarország Kassai Főkonzulátusának főkonzulja a minap Kisgéresen felavatott központi málenkij robot emlékműnél úgy fogalmazott, a magyar kormány kiemelten fontosnak tartja, hogy a nemzeti szocializmus és a kommunizmus minden áldozata az emlékezés középpontjában legyen. „A Gulág áldozatai alulértékelt hősök, keveset tudunk róluk. Ez a terület a kibeszéletlen témák közé tartozik. Az emlékművek, megemlékezések, konferenciák szervezésével adózunk azon felvidéki honfitársaink emléke előtt is, akik szülőföldjüktől távol veszítették az életüket, illetve azoknak, akik a szenvedéstől meggyötörten tértek vissza szülőföldjükre” – nyilatkozta Haraszti Attila. Kifejtette, meggyőződése, hogy a 21. századi Európának rendelkeznie kell azzal az eszköztárral, amely lehetővé teszi az elmúlt évszázad hibáinak a tárgyilagos megközelítését, felülvizsgálatát.
Magyarországon az alaptörvény és a büntetőtörvénykönyv egyaránt rögzíti, hogy ezek a bűnök nem évülnek el. A Magyar Országgyűlés 2012-ben nyilvánította november huszonötödikét a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapjává. Ez az a nap, amikor 1953-ban a Gulág-lágerekből szabadon bocsájtott rabok első csoportja hazaérkezett Magyarországra. A magyar kormány a Gulág-emlékévet 2017. február 25-ig meghosszabbította. A Gulág-emlékbizottság elnöke Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A bizottság állandó tagja a XX. Század Intézet főigazgatója, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke.
Földváryné Kiss Réka, a budapesti Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, a Gulág-emlékbizottság tagja elmondta, ma már a történészek kutatásai nyomán jól tudjuk, hogy a Gulág és a Gupvi táboraiba felekezetre, etnikumra, foglalkozásra való tekintet nélkül sokszor véletlenszerűen vitték el az embereket. „Ugyanakkor tudjuk, hogy a Gulág-rendszer eszköz volt arra is, hogy célzottan vegyen célkeresztbe kisebbségeket, így a magyarországi németeket, a szlovákiai magyarokat” – szögezte le. Kifejtette, hogy ez a történelem a felvidéki családok sokaságának is némaságot hozott, s a trauma egyben tabu is volt.
Közösségeket rendítettek meg, ziláltak szét. A falvak férfiak, fiatalok nélkül maradtak. „Az volt a cél, hogy szétroppantassunk, de nem sikerült. Az, hogy ma egy-egy málenkij robotra való megemlékezésen össze tudunk jönni, azt mutatja, hogy a magyar falvak, városok közösségei szerte a Kárpát-medencében ezt a traumát és megpróbáltatást is túlélték. Itt, a Felvidéken még nehezebb volt a hazatérés, mert jogfosztásból jogfosztásba kellett hazatérni. Mindenkinek nehéz volt a sorsa, de itt talán duplán az volt” – mondta. Majd így folytatta: „A Nemzeti Emlékezet Bizottsága ezért is köszöni mindenkinek, aki emlékezik ezekre az időkre, aki összegyűjti, felkutatja az emlékeket. Európának is tanulnia kell ezekből az időkből, hogy egy jobb, igazságosabb, békeszeretőbb generáció nőjön fel.”
„A mi feladatunk az, hogy elvigyük ezt a közös történelmet egész Európába, hogy mindannyian érezhessük, hogy ez nemcsak a mi tragédiánk, hanem ez a közös európai történelem része. A Gulág-emlékév során a Kárpát-medencében és Európában több emlékművet is emeltünk, ami ennek a közös erőfeszítésnek az eszköze” – szögezte le Földváryné Kiss Réka.
A Veritas Történetkutató Intézet a budapesti Magyarság Házával karöltve, s a Bethlen Gábor Alap támogatásával a Magyarok a Szovjetunió táboraiban 1944-1956 címmel rendez vándorkiállítást, mely szeptember 1-jén nyílt meg a Magyarság Házában. A tárlat az elkövetkezendő hónapokban a Kárpát-medence több településén, 23 állomáson volt, illetve lesz látható, így a Felvidéken Dunaszerdahelyen, Pozsonyban, Komáromban s most Rimaszombatban és Kassán.
Rácz János, a Veritas Történetkutató Intézet 1945 utáni kutatócsoportjának tudományos munkatársa a Felvidék.ma-nak elmondta, hogy a vándorkiállítással párhuzamosan kutatásokat is végeznek. „Látnunk kell, hogy a felvidéki magyarság is nagyon sokat tesz azért, hogy ezek az emlékek megmaradjanak, s ha kell, akkor intézetünk ebben támogatást próbál nyújtani, akár ilyen rendezvények megszervezésével, hogy életben tartsuk a témát, hogy ezek a történetek odahaza is elhangozhassanak” – mondta.
