Másnap már teherautóra raktak, mint a marhákat, s vándoroltunk Lengyelország felé. Útközben csehszlovák katonákkal találkoztunk, akik megpróbáltak rábeszélni, szökjünk meg, mert élve nem kerülünk haza.
De még Poprádon figyelmeztettek, hogy mindenkit, aki szökéssel próbálkozik, lelőnek s legyilkolják otthon egész családját. Így hát semmit sem vállaltunk. Az első lengyel börtönben úgy tuszkoltak be a cellába, hogy mozdulni sem tudtunk. A kis rácsos ablak nem eresztett be elég levegőt, s itt haltak meg első bajtársaink. Miután őket kivittük, amikor naponta egyszer kiengedtek szükségre, kicsit felszabadult a hely, s legalább lélegezni tudtunk.
Ilyenkor az ember vadállattá válik, és csak az önfenntartási ösztön működik benne. Szükségre egy, a cellák közt fekvő udvarra kergettek ki, amelyet nagy réteg emberi ürülék fedett az előttünk ott lévő foglyoktól. Magasan e fölött le kellett csücsülnünk a fa gerendákra, de aki nem tartotta meg egyensúlyát, leesett s belefulladt.
Sanokban (41 ezer lakosú város Lengyelország, a Kárpátaljai vajdaságban a San folyó partján fekszik – szerk. megj.) orvosunkkal együtt a börtönkápolnába kerültem, ahol annyian voltunk, hogy csak állni lehetett. A vödröt szükségleteinkre az oltárra állították, s oda kellett járnunk a katonák röhögése közepette.
Egy reggel kívülre kergettek. Menetoszlopot állítottak össze belőlünk. Ötünknek kellett kézzel összefogódzni, s gépfegyveres katonák és őrkutyák közt hajtottak a vasútállomásra. Láttam egy síró lengyel nőt, amint egy aranyórát kínálgat a köztünk lévő férjéért. A katona közénk ugrott, kilökte a lengyelt, elvette az órát, s közénk lökte az első arra járót az utcáról. Ez aztán velünk volt hosszú éveken át.
Hetvenesével vagonokba tömtek minket, majd beszögezték az ablakokat és az ajtót is. Csak a vagon deszkafalának résein láttunk ki. A vagon közepén vaskályha állt, de tüzelőanyag nem volt, bár még mindig kemény tél dúlt. Az ajtó mellett találtunk egy keskeny favályút, ennek kellett szolgálnia szükségeink elvégzésére. De ennyi ember mellett csakhamar bedugult, s a vagonban szörnyű bűz terjengett. Már első nap ketten meghaltak, s mivel mindenki odébb húzódott tőlük, kevesebb hely maradt a fekvésre vagy guggolásra. Én közéjük feküdtem, így nyugodt fekhelyet biztosítottam magamnak.
Egynéhányszor valahol a mezőn megálltunk, a katonák fagyos cukorrépát téptek ki, s behajították a vagonba, mi meg téptük kézzel, foggal, hiszen késeinket, serpenyőinket már az elején elvették. A vizet vagy a forró levest, amely égette kezünket is, tenyerünkbe fogtuk fel. Egy éjjel a katonák riadót fújtak. Mint az őrültek rohangáltak kutyáikkal a vagonok közt, és sikertelenül kerestek két lengyelt, akiknek sikerült felfeszíteni a padlót és leereszkedni a sínek közé. Így hát a katonáknak két fő hiányzott a létszámból. „Nyicsevó.” A következő állomáson megállították a vonatot, elkaptak két véletlenül arra járó ukránt, s ezek aztán évekig velünk voltak.
A Kaukázus lábánál, az Alagir nevű állomáson, a Kaukázus-hegység gyönyörű, de számunkra borzalmakat jósoló panorámája tárult elénk.
Sejtettük, hogy ezek a hegyek jövendőbeli börtönünkké válnak, sőt esetleg sírhelyünkké, ami sokaknál valóra is vált. A mi 44 főt számláló gyári csoportunkból évek elteltével csak 22 tért haza.
A vonat négy nap után állt meg. Kinyíltak az ajtók, s mi – a fiatal, szinte gyerek, de gépfegyverrel felfegyverzett és őrkutyákkal kísért katonák nagy ordítozása közepette – majdnem kiestünk a vagonokból, legyengülve, éhesen. Halottainkat a katonák kidobták a töltésre. Ott maradtak észrevétlenül fekve, és soha nem tudtuk meg, kik voltak, honnan voltak, s vajon végképp eltemették-e őket. Nem ismertük egymást, így nem tudtunk róluk semmi közelebbit, ám sokan irigyelték őket, mert a halál megszabadította őket a további gyötrelmektől. Annak ellenére, hogy alig álltunk a lábunkon, a katonák megpróbáltak minket hármas oszlopba formálni. Brutálisan ordítoztak velünk, ütöttek a puskatussal, ránk uszították a kutyákat, ha megálltunk.
Akárcsak a nácik, az oroszok is éretlen, felelőtlen sihedereket használtak az elhurcoltak transzportjainak kíséretére, akik gépfegyverrel a kezükben úgy érezték, korlátlan uraink. Évekig visszhangzottak fülünkben ösztökélő kiáltásaik: „Sirij sag!”, tehát siessünk. De hogyan, mikor alig álltunk a lábunkon?
Alagir állomásától 40 km út állt előttünk a Nuzal táborig, 4 km-re Mizur városkától. A katonák idegesek voltak, már szerettek volna leadni minket a célállomáson, így hát ösztökéltek puskatussal, kutyákkal. Csak később tudtuk meg, hogy vagy 1800-an voltunk. A pontos létszámot soha nem tudtuk meg. Soraink mind jobban fellazultak, az emberek el-elmaradoztak – összeestek. Csak ha utunkat valamilyen hegyi patak keresztezte, vetettük a vízbe magunkat, s hosszú szomjazás után végre legalább tiszta ivóvizet ihattunk.
Hátulról itt-ott lövések dörrentek, mert ha valaki kimerülten fekve maradt, arra nem vártak, egy gépfegyvergolyó szabadította meg szenvedésétől. Csak hosszú órák után jelentek meg az első teherautók, ezekre dobálták fel, mint fadarabokat, azokat, akik már nem bírtak menetelni. Eltartott egy nap, egy éjszaka, míg célba értünk, a táborba, mely kétemeletes faépületekből, két falazott épületből és több kisebb épületből állt, s köztük nagy üres tér. Mindezt háromsornyi szögesdrótkerítés övezte, őrtornyokkal, ezeken megint azok a fiatal gépfegyveres katonák, lent pedig az őrkutyák.
Tehát az NKVD koncentrációs táborába kerültünk, amely semmiben sem különbözött a nácik táboraitól, amelyeket a későbbi években oly gyakran láttunk az „antifasiszta” filmekben. Az alapvető különbség ellenben az volt, hogy most már a háború után voltunk, s az oroszok „felszabadítottak” bennünket – megfosztottak szabadságunktól! S állandóan felmerül a megválaszolatlan kérdés: MIÉRT?
(Jövő héten folytatjuk a táborba érkezéssel…)
