Apámat, dr. Flórián Lászlót a háború végén, 1945. március 6-án civilként valamilyen ürüggyel berendelték akkori lakhelyén, Késmárkon a katonai parancsnokságra (NKVD?), s családja (felesége s alig 1 éves kisfia) csak 1948 júliusában látta viszont.
A közbeeső éveket a Kaukázusban töltötte, „kényszerüdülésen”, a Nuzal nevű internálótáborban. Internálták, mert Szlovákiában magyarnak vallotta magát, s nem volt hajlandó erről lemondani. A táborba három barátjával együtt került: dr. Fiedler Viktorral, az orvossal, Pásztor Géza mérnökkel és Kovács Gyula gépésszel Poprádról.
A táborban lévő internáltak és hadifoglyok többnyire a közeli ólombányákban dolgoztak, de a négy barát közül hármat kiemeltek, mert szükségük volt a tudásukra, szervezőképességükre. Így lett Fiedler doktor a tábor (és környék) orvosa, Pásztor, a minden technikai dologhoz értő mérnökember, s apám, a jogász – ahogy emlegette – az „adjutant nacsalnyika staba bataliona”, tehát a tábor őreként ott állomásozó szovjet zászlóalj főnökének adjutánsa. Szépen hangzik, de mindez tulajdonképpen azt jelentette, hogy neki kellett megszervezni a tábor életét, mert a „nacsalnyik” mással volt elfoglalva (gondolom, a vodkával).
Itt a Felvidék.ma hírportálon a következő hetekben folytatásokban megjelenő emlékek főleg Pásztor Géza Németországban kiadott emlékiratain alapulnak (igyekszem az eredetit hű fordításban visszaadni), de helyenként beleszövöm azokat az emlékeket is, amelyeket apám hagyott ránk (ezek majd dőlt betűvel jelennek meg). Tény azonban, hogy nagyon keveset beszélt a tábori életről, arról, hogyan bírta ki a szinte három és fél esztendőt, inkább csak egy-egy anekdota az, amire mi – gyerekek – emlékszünk. Valószínűleg nem volt kellemes visszaemlékezni az ott átéltekre, no meg nem is volt szabad arról beszélni, amit a „nagy” Szovjetunióban megéltek.
S rögtön bevezetőül: a fenti cím is egy anekdota örökké visszatérő eleme. A tábor fabarakkjaiban – mesélte apánk – nyüzsögtek a különféle bogarak, mászkáltak a falakon, a plafonon. S egyszer, mikor épp a közös tiszti étkezdében(?) ebédeltek, beleesett a plafonról egy bogár apám levesébe. S mikor ezt a mellette ülő „nacsalnyik” észrevette, belenyúlt apám levesébe (természetesen kézzel) és hírhedtté vált udvarias(?) bocsánatkéréssel: „Elnézést, egy bogár!” kidobta a levesből a bogarat. Utána folytatták. Ezt a sztorit sokszor hallottuk apámtól, ezzel jellemezte a tábor életének színvonalát.
Viki bácsi és Géza bácsi (nekem már csak így maradtak meg) többször vendégeskedtek nálunk Eperjesen, de hogy közös emlékeik előjöttek-e olyankor, arra nem emlékszem. Vagy nem voltunk – mint gyerekek – részesei a beszélgetéseknek, vagy inkább nem is emlegették fel a rossz időket. S mégis, idővel Géza bácsi úgy érezte, főleg miután már Németországba költöztek (a felesége német ősei révén német állampolgárságot kapott), hogy le kell írni, közre kell adni a történteket, hadd tanuljon belőle az utókor.
Ezért tesszük ezt most mi is, először magyarul. Adjuk hát át a szót Pásztor Gézának:
“Azért döntöttem ezen emlékiratok összeállításáról, mert már nem bírom nézni, hogy a német nemzet szemére vetik, még ennyi évvel a háború vége után is, mennyi minden szörnyűséget követett el. És közben senki sem akarja tudomásul venni, hogy a háború befejeztével ártatlan emberek millióit hurcolták el a Szovjetunió hatóságai kényszermunkára, s ott szörnyű és embertelen körülmények között kellett élniük.
Hány embernek – s nemcsak zsidóknak – nyújtott anyagi segítséget kártérítésként Németország, mennyi emlékművet építettek az erőszak áldozatainak? De ki emlékezik meg az elhurcoltak millióiról, akik embertelen körülmények közt életüket vesztették, s akiknek még a sírját sem lehet megtalálni? Nincs bennem bosszúérzet, csak az igazság valamilyen megnyilvánulását szeretném látni, amely legalább leszögezi, hogy a háború mindkét oldalon szörnyű volt, de azt is tisztázná, hogy a Szovjetunió-béli förtelmeket már a háború befejezése után követték el.”
(Folytatjuk…)
