A legszebb és leginkább elgondolkoztató történeteket az élet írja. Ha egy ilyen történet – különösen karácsony táján – megtalál és eltalál bennünket, sok mindent másként látunk. Rádöbbenhetünk, hogy nincs annál fontosabb, minthogy együtt ülje körül a karácsonyi asztalt az egész család. A csallóközi Kántor Barbara családjában az idén pont ez volt a legnagyobb ajándék.
Október 22-e nevezetes dátum marad a tizenhétéves lány és szerettei életében. Ekkor ugyanis történt valami váratlan és drámai, s ma már elmondhatják, hogy azon a napon született meg másodszor a kamaszlány.
„Amikor hívtak, hogy baj van, az első gondolatom az volt, hogy motorbalesetet szenvedtek, mert a barátjával motorral mentek volna Dunaszerdahelyre. De nem ezt történt. Rohantunk be a kórházba, ahol kiderült, hogy Barbinak vas állt a fejébe. Amikor beértünk, láttuk, hogy a fiújának nincs semmi baja, viszont a lányunkat röntgenre, CT-vizsgálatra vitték. Egy banális véletlen során a grillsütő vasa (kb. 40 centiméteres) fúródott be a halántékánál a fejébe, méghozzá 4 centiméter mélyen, az agyat is érintve. Egy kisfiú játszott ezzel a grillező eszközzel, ami véletlenül kirepült a kezéből és eltalálta a lányomat. Barbinak még volt annyi lélekjelenléte, hogy a vasdarabot kivette a fejéből… Ezzel, mint később kiderült, valószínűleg megelőzte a komolyabb fertőzéseket. A kórházban még beszéltünk pár szót, de utána elvesztette az eszméletét… – meséli az édesanya, Mónika a történteket, mivel Barbi nem emlékszik szinte semmire, az agya mintha törölte volna a drámai eseményt.
Hány nap az élet?
A súlyosan sérült kislányt a dunaszerdahelyi kórházból a pozsonyi gyermekkórházba szállították, ahol 11 napig volt gépekhez kötve, mélyaltatásban – élet-halál közt lebegve.
„Az orvosok azt mondták, készüljünk fel a legrosszabbra, s azt is, hogy a következő 48, 72 óra kritikus időszak. Megmondom őszintén, amikor először láttam meg a lányomat az intenzív osztályon, megingott a gyógyulásába vetett hitem. Egészségügyi dolgozó vagyok, sok mindent láttam, mégis megdöbbentem, amikor „becsövezve” pillantottam meg az ágyon mozdulatlanul fekvő lányomat. Tizenhat csövet számoltam meg, amelyek az életben tartását biztosították” – folytatja remegő hangon az édesanya.
A szerencsétlenül járt kamaszlány fejébe egy „mérőszerkezetet” tettek, ami az agyi nyomást mérte… Ha ez a nyomás nőtt volna, akkor műtétre lett volna szükség. Az volt a nagy szerencse a bajban, hogy nem kellett kinyitni a koponyát, ami további komoly kockázatot jelentett volna.
Hathetes kórházi lét következett. Mónika végig a lánya mellett volt – etette, mosdatta, segített neki a lábadozás során.
Tizenegy nap mélyaltatás után – amely az agy regenerálódását szolgálta – fokozatosan ébresztették fel Barbit.
„Tele voltunk kétségekkel, vajon visszakapjuk-e azt a lányt, akit annyi éven át neveltünk? Benne volt a „pakliban”, hogy esetleg szellemileg visszamaradott, vagy mozgáskorlátozott lesz, hiszen nem tudtuk, hogy az agyi funkciók mennyire sérültek. Szerencsére, ahogy teltek a napok, úgy múltak el a kétségeink, mert Barbi nagyon hamar felépült. Biztos vigyázott rá az őrangyala. Utólag tudtuk meg, hogy nagyon sokan imádkoztak érte, Az orvosok is azt mondták, ez valóságos csoda, hogy maradandó károsodás nélkül és rekordidőn belül visszanyerte az egészségét. Ráadásul úgy, hogy háromhetes kórházi kezelés után még egy bevérzés is keletkezett az agyában, ami viszont nem állt összefüggésben a sérülésével”– emlékezik tovább életük legnehezebb időszakára az édesanya.
A bevérzés miatt a lányt a közeli szívkórházba vitték, ahol a fejében egy eret műtöttek meg, de egy nagyon modern módszerrel, az ereken keresztül. Az orvosok elmondták a szülőknek azt is, hogy három éve még csak koponyafeltáró műtéttel tudták volna „elkötni” az eret, ezzel a módszerrel viszont egy lényegesen kíméletesebb és kockázatmentesebb beavatkozást végezhettek el rajta. Szerencsére jól sikerült.
„Ekkor már sokkal nyugodtabb voltam, mint a baleset után. Valahogy úgy éreztem, ha azt kibírta, most már nem lehet baj. A férjemmel egyébként azt vettük észre, mintha azóta sokkal ragaszkodóbb lenne, nem az a lázadó kamasz, aki a balesete előtt volt. Eleinte gondjai voltak a rövidtávú memóriájával, de ezzel mindenki így van, aki hasonló fejsérülésen esik át” – meséli Mónika.
Lehet, hogy küldetése van itt a Földön?
„Különleges vagyok ” – teszi hozzá nevetve Barbi, akit a balesetére ma már legfeljebb csak tüsi frizurája emlékezteti. Jelenleg is gőzerővel tanul, hogy behozza az iskolai lemaradást és ne kelljen évet ismételnie. Egészségügyi szakközépiskolába jár, az utóbbi egy-két hétben hat vizsgát tett le sikeresen. Ebben nagy segítségére van osztályfőnöke és diáktársai. Kórházi tartózkodása alatt videóüzenetekkel, versekkel és dalokkal biztatták a gyógyulásra. Amióta otthon van, már személyesen is találkozott velük, a karácsonyt megelőző nagy összejövetelen, és az osztályfőnöke rendszeresen látogatja. A második félévtől tér vissza az iskolapadba.
„Az egyik vállam még nem működik teljesen jól, mert a kórházban mindig ezen feküdtem, de szerencsére ez kedvenc időtöltésemben, a gitározásban nem zavar, bár most erre még nincs elég időm, rehabilitációra járok és tanulnom kell”– meséli a lány.
A gitár és az ének sokat jelent számára, túl van már jó néhány fellépésen is. A versek megzenésítése sem áll tőle távol. Mihamarabb szeretné folytatni ezt is, és a Fókusz Diákszínpad szintén visszavárja.
„Igazából még ma sem fogtam fel, hogy olyan hű, de nagy dolog történt velem. Nem értettem a nagy felhajtást körülöttem. Azt tudtam, hogy kórházban vagyok, s nagyjából ennyi. Nem éreztem fájdalmat sem. Ha nem tudtam aludni, már szúrták is az injekciót. Halványan emlékszem arra a momentumra, hogy egyszer felkeltem az ágyból, és ki akartam menni a mosdóba, de a nővérke visszanyomott az ágyra…. Ez még akkor volt, amikor csövek lógtak belőlem. Azokat is folyton kiszedtem, anyu győzött rám vigyázni… Három hét után behozattam apuval a gitárt, és ha nehezen is, de megpróbáltam néhány dallamot lejátszani. Később a kártyában és sudokuban is mindig megvertem anyuékat”– sorolja mozaikszerűen az emlékfoszlányokat.
Még nem tudja, hogy az érettségi után hol folytatja tanulmányait, de többen mondták neki, valószínűleg küldetése van, ezért is maradt életben. Az biztos, hogy a segítőkészség nem hiányzik belőle. Lehet, hogy később megpróbálja az orvosit, de a rendőr akadémia is vonzza. Akkor jött rá, hogy az egészségügyi szakközépiskola jó választás volt, amikor nagyapja a kezei közt halt meg. Semmi félelmet nem érzett, sőt inkább megnyugvást. Már előtte is részt vett a gondozásában, mert hosszabb ideig beteg volt.
Világéletében mindig segített a rászorulókon, a betegeken s nagy állatbarát. Anyukája szerint legszívesebben megmentene minden kóbor, beteg állatot…
„Rendkívüli karácsonyunk lesz. Becsomagoljuk Barbit sztaniolpapírba és a fenyőfa alá fektetjük. Csak viccelek…! De az biztos, hogy egész más lesz ez az ünnep, mint volt. Újra átélhetjük annak örömét, hogy mindannyian együtt vagyunk. Idén nem hajkurásztam az ajándékokat – se idő, se kedv nem volt hozzá. Annak is tudok örülni, ha a férjem begyújt a kandallóba, vagy égnek a gyertyák s együtt megvacsorázik a család” – zárja a mesés, csodába illő történetet az édesanya, miközben Barbi fahasábot rak a kandallóba és visszaülve a hintaszékbe egy mézeskalácsot majszolgat.
Ha belegondolunk, hogy alig két hónapja még az is erősen kétséges volt, hogy életben marad-e, ez valóságos csoda.
