Abban a sorrendben, ahogy érkezünk, hajtanak minket a tábor végén lévő épületbe, az étkezdébe és konyhába. Első alkalommal hosszú idő után rozsdás pléhbögrékben vizes, üres levest kapunk, meg egy darab kenyeret. Úgy éreztük magunkat, mint a végre vályúhoz kerülő állatok.
Körülbelül 800 ember „megetetése” után a szakácsok kijelentették, hogy a többi 1000 ember számára nincs étel. Ekkor jöttek rá a tisztek, hogy a mi transzportunknak egy nagyobb táborba kellett volna mennie az Urálon. A Kaukázusra tévedésből kerültünk, de most már itt kellett maradnunk.
Hosszú órákig tartott, míg a többiek számára is elkészült valami ennivaló, s kapott mindenki egy darab kenyeret. De mi legyen ennyi ember alvásával? Brutális és kíméletlen módon elkezdtek a katonák behajtani a barakkokba, s ott, ahol három priccs volt, el kellett helyezkednünk nemcsak priccsenként kettőnknek, hanem még mindenütt a földön is, míg teljesen kimerülten el nem aludtunk. De aludni nemigen lehetett, mert egész éjjel másztak ki emberek szükségre, felébresztették a többieket, fokozatosan mind gyakrabban, már a kijárók sora szinte meg sem szakadt. Sokan a fáradtságtól ott maradtak úton a barakkból saját piszkukban heverve, de a katonák elkergették őket, s vissza kellett térniük.
A táboron keresztül folyt egy hegyi patak, ezt vízvezetéken odavezették, ahol mosakodhattunk is, természetesen szappan nélkül, hiszen azt már a legelején a fogkefékkel, fogpasztával, körömollóval s egyéb toalettszerekkel együtt elrabolták. Sem az emeletes barakkokban, sem sehol másutt a tábor területén nem volt semmilyen higiéniai berendezés. Így hát a házak közelében egy magaslaton kijelöltünk két helyet, s idejártunk végezni kis és nagy szükségünket. Kaptunk csákányt és lapátot, ki tudtunk ásni két gödröt, de ennyi ember mellett ezek hamar megteltek. Nem volt semmilyen papírunk, ezért életlen, gömbölyű köveket kerestünk, s ezeket használtuk WC-papír helyett, s használat után megmostuk és megőriztük.
A szerencsésebbek megmentették legalább egy zsebkendőjüket, s használat után kimoshatták hideg vízben s megszáríthatták. Szappan helyett homokot kezdtünk használni mosakodáshoz, mert a piszok testünkön elviselhetetlen kezdett lenni.
Annak ellenére, hogy nemcsak a férfiakat, hanem a nőket is már az első lengyel táborból a másikba való átszállítás közben tetőtől talpig szőrtelenítették és valami szörnyen büdös folyadékkal fertőtlenítették, hamar elszaporodtak a tetvek. Feltehetőleg a vagonokból hoztuk őket magunkkal.
Akkor még nem is sejtettük, hogy épp ezek a tetvek hozzák közénk a halált, mert a flekktífusz hordozói voltak, s elég volt egy csípés, hogy megfertőzzön egy embert. Elterjedt a vérhas, ez a szörnyű vész, s csakhamar a tífusz első esetei is előfordultak.
Február volt, a Kaukázuson még alapos hideg, de nem volt mivel takaródznunk. Takarókat csak fél évvel később kaptunk. Szörnyen szenvedtünk a hidegtől, csak egymáshoz bújva feküdtünk a priccsek puszta deszkáin vagy a földön. Sokaknak az elvékonyodott bőrükön átütöttek a csontok, e helyek begyulladtak, gennyeztek, szörnyű bűz terjengett, de segítség sehol. Egyetlen orvosunknak, az ótátrafüredi MUDr. Fiedlernek, akit a műtőasztal mellől vittek el, és soha nem tudta meg, mi lett a betegeivel, nem volt semmilyen gyógyszere.
Az egyetlen dolog, amit a transzport alatt sikerült megmentenie, egy kis üveg jód volt, miután elfogyott, az üveget többször vízzel kiöblítette, s ezzel az „oldattal” gyógyítgatta a gennyes sebeket. Később ezzel gyógyította a szörnyű vérhast is, amelytől az emberek nyílt, gennyező sebeket kaptak, eltorzultak, nem láttak, mert szemük bedagadt. A vérhas gyorsan terjedt a barakkok közt felkavart homok által. Így terjedt a vérhas, s a flekktífusz a tetvektől. Kiderült, hogy a házak fa falaiban és a priccsekben poloskák milliói teleltek át, s most kiéhezetten ránk vetették magukat, szörnyű viszketést okozva.
Amikor a katonák észrevették a flekktífusz első jeleit, páni félelem lett úrrá rajtuk. Hermetikusan lezárták az egész tábort, s a főzéshez az élelmiszert meg a kenyeret csak hosszú lapátokkal adták be a szögesdróton át. Halottainkat, akikből naponta több és több lett, csak időről időre vihettük ki a kerítés elé, ott kiáshattunk egy vermet a Kaukázus kemény, köves földjében, s bedobhattuk a testeket minden fertőtlenítés és nyilvántartás nélkül a verembe.
A flekktífusz a fertőzött tetvek csípése után rövid idővel magas, 41-42 fokos lázzal jelentkezik. Az érintett tébolyodott lesz, nem akar enni, s ha senki sem kényszeríti, éhen és szomjan hal. De ami még rosszabb, ilyen magas láznál nem tudja, mit csinál. Látomásai lesznek, s ezeket követve sokan felmásztak a ház tetejére, s lezuhantak, agyonverték magukat. Mások a szögesdrót mögött szülőházukat vélték látni, felmásztak a szögesdrótkerítésre, s ott a katonák barbár nevetés közben lelőtték őket, mondván „szökés közben”. S hiába kérdeztük: Hová jutottunk? Arra ítéltettünk, hogy itt pusztuljunk eme járványok eredményeképpen? Hát nincs számunkra segítség?
Legnagyobb szerencsétlenségünkre a flekktífuszt dr. Fiedler is megkapta.
Szinte egy egész hétig magas láza volt, félrebeszélt, erőszakkal tömtek a szájába egy kis kenyeret, öntöttek egy kis vizet, s odakötözték a priccshez, nehogy elszökjön. Hogy elveszítsük egyetlen orvosunkat, aki segíthetne? Szerencsére sikerült e nehéz kórt legyőznie, s tanácsot adott, hogyan kezdjük el a sziszifuszi harcot a tetvek ellen, amelyek a flekktífuszt okozták. Hogyan?
Nos, az egyik ház valószínűleg az előttünk ott lakóknak „fürdőül“ szolgált. Ide belépve mindenki levetkőzik, eldobja alsóneműjét, lezuhanyozik legalább vízzel, ha már szappanja – mint nekünk – nincs, s a kijáratnál aztán „tiszta“ alsóneműt kap tekintet nélkül a nagyságra. Csak később tudtuk meg, hogy az effajta kollektív fürdési módszert általánosan alkalmazták munkásszállásokon, és senki sem csodálkozott azon, hogy nem a saját alsóneműjét kapja vissza. Azonban nekünk csak egy volt, amit testünkön hoztunk, s erről kellett lemondanunk, ha el akartuk kezdeni a harcot a tetvekkel.
Befűtöttünk a katlanok alá, párát hoztunk létre, s ebben a forró párában pusztítottuk a tetveket. De nem tudatosítottuk, hogy a téli kucsmák és kesztyűk, amikben jöttünk, a párában összezsugorodnak és tönkremennek. Ezt csakhamar többen észrevették, s eldugták kucsmájukat, nem hagyták fertőtleníteni. Ezért aztán az embereknek többször kellett sorakozniuk, végigmenni a fürdőn, s közben át kellett kutatnunk az egész tábor minden sarkát, hogy megleljük az elrejtett és „megmentett“ személyes tárgyakat. Ez megnehezítette és lassította a fertőtlenítést, többször meg kellett ismételni.
Mivel naponta 18-20 emberünk halt meg, s ezeket pucéron temettük el, lassan szert tettünk „cseredarabokra“ is, amelyeket azoknak adtunk, akiknek valamijük összezsugorodott vagy el is égett. Így aztán szinte mindenki, akiről már leszakadt a ruha, kaphatott valami másikat. Csakhogy ez nem volt hosszú távú megoldás.
Végre aztán hoztak nekünk halott német katonák után átlőtt, helyenként beszáradt vérrel festett vattaruhákat. Jómagam is hozzájutottam egy ilyen vattanadrághoz, s mivel jó állapotban volt, s az én méretem is, így évekig hordtam. Jól melegített, s nem zavart az ismeretlen szerencsétlen beszáradt vére sem. Ezek után az egyenruhák után alsóneműt is kaptunk, szintén elesett német katonák után. De még mindig nem volt elég ahhoz, hogy mindenkinek legyen legalább egy váltás fehérneműje, s ne mindig más, ismeretlen méretű inget vagy gatyát kapjon.
Egyszer egy darabka szappant is kaptunk, amely persze nem volt elégséges mosakodáshoz is, meg mosáshoz is. Az oroszok nem értették, miért kell a ruhaneműt is gyakrabban mosni, amikor úgyis becseréljük fürdés után. Kinevettek a napi fogmosáskor is, még ha fogkefe helyett csak az ujjainkat használtuk is, vagy egy darabka szappant. Feleslegesnek tartották annyi vizet használni hozzá. Egy őrnagy meg is mutatta, a szájába vizet vett, kiöblítette a száját, majd a vizet markába köpte, s megmosta az arcát.
Mikor a halottaink száma már százakra emelkedett, lehetséges lett szükség esetén a cipőcsere is. Volt köztünk egy cipész Poprádról, aki otthon csak megrendelésre gyártotta a legdrágább cipőket, de most örült, ha egész nap a táborban maradhatott, s javíthatta cipőinket. Mikor a tisztek látták, hogyan dolgozik, parancsba adták, hogy gyártson cipőt nekik meg családjaiknak. Felsőrésznek a katonai vászon félcsizmákat használta, a talpat meg gumiabroncsból készítette. Csak látták volna, milyen büszkén viselték cipőit a tisztek és feleségeik, hiszen venni akkoriban, a háború végén, nem lehetett semmit.
Akkoriban egész Oroszország az amerikai konzerveken élt, amelyeket a háború alatt kaptak. Ezek nélkül a Szovjetunió már rég éhezett volna. A konzerveket kitűnő galvanizált pléhből gyártották, s ebből egy ügyes bádogosunk gyönyörű tányért, sőt teáskannát is gyártott magának. Mikor ezt az oroszok meglátták, őt is a táborban tartották, s attól kezdve csak a tiszteknek gyártott edényeket háztartásukba.
(Jövő héten folytatjuk a névsor összeállításával…)
