Minden fagyhalál, különösen magányos személy fagyhalála családi házban, örökös bélyeg rajtunk: családokon, szomszédokon, közösségeiken…
A kassai Korzár szerdai, január 18. számában két munkahelyen is volt kollégám tragédiáját olvasom, ami már a mai napon „a kassai Hacsikó” néven vált ismertté, mert az ismert japán történetben Hacsikó, a hűségéről elnevesült kutyus 11 évig járt az állomásra várni elhunyt gazdáját (filmre is vitték). Kassai társa azért érdemelte ki ezt a nevet, mert megfagyott gazdájához (60) kedden nem engedte a helyszínelő rendőröket. A végén riasztó lövésekkel sikerült távolabb tartani őt, gazdájától ugyanis halálában sem tágított!
A Kassa feletti Heringes dűlőben történtek körül járnak gondolataim, amikor megszólal a telefon, és a szomszédom késpengényi élességgel teszi fel a kérdést: Tudod-e, hogy barátunkat, Vajda Lászlót, tegnap temették, Királyhelmecen? A Vajda Lacika?, hiszen a hetvenes évek végén Kassán a Csemadok kultúrbojtárjaként mindenkinek csak: Vajda Lacika volt! De mindjárt érzem, hogy itt nem lehet tévedés, mert nekik mindkettőjüknek szülőhelye az Abaújszina melletti Kenyhec! Újabb gyász szakadt rám (ránk), s ebben a dermesztő télben ezek a legfájdalmasabbak.
Vajda Lászlót (Lacikát) családja a keleti végekre vitte, ha ritkán is találkozgattunk, hallottam róla, különösen mint műkedvelő színjátszóról, de rendezőként gyerekekkel, felnőttekkel is foglalkozott. Aztán zenélni kezdett, kezdetben kettesben, barátjával, majd Nagykaposon megalakították a híres Fabotó citerazenekart, amelynek hosszú éveken át oszlopos tagja volt. Később elszakadt tőlük, mert Királyhelmecre költözött, de itt sem maradt tétlen, Kisgéresen megalakította a Szőlőfürt citerazenekart. S itt futottak össze útjaink, az általam a világ nyolcadik csodájaként számon tartott kisgéresi pincesoron.
Ő amolyan garabonciás vándordiákként bejárta szűkebb pátriája településeit a Hernád mentétől, Bodrogközig, Ung-vidékig és lejegyzi az ottani települések érdekes mondáit, regéit. Bevallom, kezdetben elég bizarrnak tűnt az elképzelése, valamikori gyakorló néprajzosként mindjárt a hitelességről és a tudományos megközelítés fontosságáról beszéltem. Éreztem, hogy nem teljesen győztem meg, mert neki már a fejében készen állt az egész, ami szerinte kerekperec egyszerű.
Most, pár nappal a temetése után, itt tartom a kezemben a zsilettpenge vékonyságú könyvecskét (71 oldal). Cime: Vajda László: Vízen innen – vízen túl. Alcíme: Vándordiák barangolásai a Hernádtól a Bodrogközig. Benne a Hernád mente, Kenyhec, és a keletiek által használt földrajzi megnevezés: Vízen innen, vagyis Bodrogköz, és: Vízen túl: Ung-vidék. A vékonyka könyvecskébe közel félszáz történet került.
Vajda László (Lacika) fájdalmasan korán távozott. Gyászolja őt Abaúj, Bodrogköz, Ung-vidék és egész itteni közösségünk. Élete boldog pillanata volt, amikor egy évvel ezelőtt a magyar kultúra napja alkalmából a sátoraljaújhelyi Magyar Nyelv Múzeumában kitüntetést vehetett át. Az ott készült fotó jámborságot, nyugalmat és eltökéltséget áraszt.
Nem erőltetett párhuzam, ha azt mondjuk, hogy Vajda László (Lacika) vándordiák barangolásait a Petőfi Program fiataljai követik. Mert egy közösségnek csak épülésére szolgál, ha beköszön hozzá egy közelebbi, távolabbi magyar közösség tagja, és megismerkedik életével, hagyományaival, gondjaival. Egy vándordiák (garabonciás diák) látogatása kölcsönös gyarapodásunkat szolgálhatja. Csak meg kell találni a módját és formáját. Példa van: Vajda László!
Isten nyugosztalja – nyugodjék békében!
