Moszkva alatt, 1941 decemberében tartóztatta fel a Vörös Hadsereg az addig megállíthatatlan Wehrmacht csapatait. A szovjetek szívós ellenállása, a kemény tél és az utánpótlási vonalak elnyúlása végképp szertefoszlatta a németek „Blitzkrieg”-be vetett győzelmi hitét. Hitler számára ekkor értékelődtek fel kisebb szövetségesei, mivel azok haderejére szüksége volt az 1942 nyarára tervezett nagy német offenzívához.
Ezen megfontolásból intézett levelet Horthy Miklós kormányzóhoz 1941 decemberének végén, 1942 januárjában pedig az országgyarapítások ellentételezésére a németek „benyújtották a számlát”, mivel nem kevesebbet, mint a teljes magyar haderő bevetését követelték. A magyar fél hosszú tárgyalások eredményeként egy hadsereget bocsájtott a németek rendelkezésére, s a frontra küldendő magyar királyi 2. honvéd hadsereg felállításának részleteiről hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1942. január 20-22. között határoztak.
A németek tudták, hogy a Magyar Királyi Honvédség gyengébb fegyverzettel-felszereléssel rendelkezik, ám úgy gondolták, hogy némi fegyverzet-kiegészítés révén a magyarok is alkalmasak lesznek arra, hogy a román és olasz csapatokkal együtt biztosítani tudják a főirányban támadó németek szárnyait.
A minél nagyobb arányú magyar katonai részvétel érdekében először Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter érkezett Magyarországra, aki mezőhegyesi vadászatát követően 1942. január 8-án tárgyalt a kormányzóval és Bárdossy László miniszterelnökkel Budapesten. Ribbentrop Hitler óhaját tolmácsolta, amikor közölte a magyar féllel, hogy a bolsevizmus 1942. évi leveréséhez a teljes magyar haderő is szükségeltetik. Ehhez hozzáfűzte, hogy a román fél a honvédség részvételének arányától tette függővé hadseregének teljes bevetését.
Mivel a németek követelését nem lehetett elutasítani, 1942. január 9-én, hosszas alkudozásokat követően megszületett a döntés, amely szerint „Magyarország ugyan nem bocsájthatja rendelkezésre hadseregét száz százalékban a keleti hadjárat céljára, de hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni, azaz a hadjáratban az eddiginél lényegesen nagyobb erőkkel részt venni.”
A német külügyminiszter megelégedve távozott Berlinbe, a kormányzó pedig válaszlevélben tudatta Hitlerrel, hogy a honvédség részt fog venni az 1942. évi hadműveletekben, „amennyire csak a felfegyverkezés, a mezőgazdaság és a bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi.”
A részletek egyeztetése végett 1942. január 20-22. között Wilhelm Keitel vezértábornagy, a német Véderő Főparancsnokság főnöke a budapesti Gellért Szállóban tartózkodott, s vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredessel, a Honvéd Vezérkar főnökével és a honvédelmi miniszterrel, vitéz dálnokfalvi Bartha Károly szolgálaton kívüli vezérezredessel tárgyalt.
Keitel ravasz volt, hiszen tisztában volt azzal, miként tud nyomást gyakorolni magyar partnereire, így közölte velük, miszerint Antonescu marsall mennyire lelkesen ajánlotta fel a nyári offenzívához a teljes román hadsereget, s ennek a Führer mennyire örült.
Szombathelyi vezérezredes és Bartha honvédelmi miniszter előtt világossá vált: a magyar katonai részvétel nagyságától függhet Erdély háború utáni sorsa. Német oldalról Keitel vezértábornagy így örökítette meg a tárgyalások lefolyását: „Amikor Szombathelyi a kocsijával személyesen jött értem, hogy elvigyen egy bankettre, útközben – meglepetésemre – azt kérdezte, hogy én a reggeli megbeszélésen említett könnyű hadosztályokból hányra tartanék igényt. Rövid gondolkodás után határozottan rávágtam: tizenkettőre! Erre azt válaszolta, hogy körülbelül ő is annyira gondolt (…) Így néhány perc alatt megtörtént a megegyezés.”
A Honvéd Vezérkar főnöke azonban 1945 nyarán erre teljesen másként emlékezett:
„Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy, ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak. Egyszerűen követeltek. Ezen célból 1942 január elején Ribbentrop német külügyminiszter megjelent Budapesten és a magyar kormánytól az egész magyar hadsereg haladéktalan közreműködését követelte. Rá nemsokára Keitel német vezértábornagy ugyancsak Budapesten 25 hadosztály mozgósítását és felvonulását követelte az orosz fronton. Keitel vezértábornaggyal hosszú alkudozások után 9 hadosztályban és 1 páncélos hadosztályban, melyhez az anyagot a németek adták, állapodtunk meg. Ezen erőkből állítottuk föl a 2. magyar fronthadsereget.
Megjegyzem, hogy hadosztályaink csak 6 zászlóaljból és 6 ütegből állottak és a németek elvállalták, hogy ezen erőket korszerű fegyverzettel ellátják, ill. kiegészítik arra a fokra, melyen a német egységek állanak. Ezen értekezlet alkalmával véget vetettem azoknak a romantikus felfogásoknak, melyeket a németek elődeim és környezetének közlései alapján a magyar hadseregről tápláltak, mert feltártam a való helyzetet, amit abban foglaltam össze, hogy a magyar hadsereg bár szervezetében nagyon ki van építve, sőt túl van fejlesztve, de mögötte erő csak nagyon kevés van, ezért a magyar hadsereg korszerű háború szempontjából alig számít, úgy, hogy ezen szempontból alapos kisegítések nélkül csak mint „megszálló hadsereg” jöhet szóba.
A kormány, melynek tudta és beleegyezése nélkül még egy gyalogost sem ajánlottam ki soha, a Keitel-féle megállapodást elfogadta. Ennek értelmében a fenti erők mozgósíttattak. A mozgósítás és az orosz hadszíntérre való felvonulás 1942. júliusában fejeződött be. Igyekeztünk, amennyire lehet, időt nyerni azért, hogy haderőnket korszerűen felszerelhessük és amennyire lehet, átképezzük. A hadsereg parancsnokának elrendeltetett, hogy a magyar vért kímélje és a német erőszakkal szálljon szembe.”
Az utókor hajlamos megfeledkezni arról, hogy a honvédséget és a frontra küldendő magyar 2. hadsereget nem a nagyhatalmak háborújára készítették fel, így azok a fegyverzet, egyenruházat és felszerelés minőségének tekintetében elmaradtak a német és szovjet hadseregekétől. A honvédség 1938-tól meginduló minőségi és mennyiségi fejlesztése legfeljebb a szomszédos országok hasonló, vagy azt meghaladó hadipotenciállal rendelkező hadseregeivel megvívandó harcokra tette alkalmassá a honvédeket.
A revízió jegyében szellemileg is erre voltak felkészítve, így a fegyverzetnek, a személyi állomány felszerelésének, ruházatának, szállító járműveinek összeállításánál a közép-európai terep- és időjárási viszonyokat vették alapul. A tárgyalások során a németek gáláns ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a magyar 2. hadsereg hiányzó nehézfegyverzetét biztosítják (ám erről nem készült hivatalos feljegyzés, mint ahogy arról sem, hogy a németek milyen feladatokat szánnak a magyar 2. hadseregnek). A német hadiipar azonban még a Wehrmacht 1941-ben elszenvedett veszteségeit sem tudta pótolni, ezért zsákmányanyagból származó, korszerűtlenebb páncélosokat, páncéltörő eszközöket és gyalogsági nehézfegyvereket adtak át.
Mindezek mellett a hadműveleti területre vezényelt három hadtestből, egy páncéloshadosztályból és egy jelképes repülőkötelékből álló magyar 2. hadsereget a lehetőségekhez képest a lehető legjobban szerelték fel, az itthon maradt alakulatokat pedig valósággal „levetkőztették”, hogy a kivonuló hadsereget megfelelően ellássák.
A Honvéd Vezérkar főnöke 1942 áprilisában a kivonuló hadsereg anyagi felkészültségéről az alábbiakat írta: „A rendelkezésre álló időhöz és eszközökhöz mérten mindent megtettünk, hogy a 2. hadsereget várható feladataira a lehető legjobban felkészítsük. Felfegyverzés tekintetében nyugodtan állíthatjuk, hogy az elvonuló hadsereg mindazon korszerű fegyverekkel kellő számban rendelkezik, amellyel bármilyen ellenféllel szemben felveheti a harcot és nem marad el semmiféle hadsereg mögött. Szervezés terén is megadtuk a hadseregnek a lehetőségekhez mérten egyébként is mindazt, amihez a korszerű harcban és a várható ellenféllel szemben a tapasztalatok szerint szüksége lehet.”
A közhiedelemmel ellentétben nem „felesleges elemekből” állt a magyar 2. hadsereg személyi állománya, hanem emberanyag szempontjából az ország területét egyenlően terhelték le, úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe, így kerültek felvidéki honvédek a keleti hadműveleti területre készülődő miskolci VII. hadtest alakulatainak állományába.
A kivonuló sorállomány 20%-a volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30-45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20%-a nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan vegyék ki a részüket a hadkötelezettségből. A kivonuló magyar 2. hadsereg 207 ezer fős élelmezési létszámából 35 ezer volt a munkaszolgálatosok létszáma. Ezen hadsereg személyi állományára vonatkozóan jegyezte meg vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, hogy „a drága magyar vérrel takarékoskodnunk kell”.
