Mostanában annyi az okoskodás meg a magyarázkodás az anyanyelvi jogok háza táján, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza és érti, miről is van szó, mit is akarunk vagy nem akarunk valójában.
Beszélünk alapvető jogokról, többletjogokról, joghézagról; állítjuk, hogy vannak jogaink, csak rendelet nincs hozzájuk; van törvény, csak nem tartják be; van lehetőség, csak nem élünk vele. Prókátornak kellene lennie minden felvidéki magyarnak, hogy kiigazodjon a különféle tájékoztatások és fogalmak dzsungelében. Itt már annyi okos ember van, hogy cselekedni is félünk, bajainkról is elfeledkezünk.
Mert nézzük csak, mit mutat a gyakorlat például a feliratozást illetően kisvárosunkban, Ipolyságon! Hiszen nemcsak a somorjai áruházban van gond az anyanyelvi tájokoztatást illetően, hanem itt is. A Billa és a Lidl üzletláncok helyi áruházaiban bizony hiába keresnénk a magyar feliratozást. De nem látni azt más nagyobb boltban sem. Lakótelepünkön nemrég újították fel a CBA-üzletet. A cégtábla eddig kétnyelvű volt, a felújítás után csak államnyelvű lett (tudtommal egy anyaországi üzletláncnál). Most már belső eligazító-tájékoztató táblák, feliratozások is vannak, de csak szlovákul. Hogy tudassák velünk, hol is élünk!
És hiába keresnénk a kétnyelvű feliratokat a postán, a takarékpénztárban vagy a bankban is. A példákat még tovább sorolhatnánk, de minek. Nemrégiben a temetőben állítottak egy szép emlékművet, s már annak a felirata is csak egynyelvűre sikeredett. Hát itt tartunk! És akkor most mi van? Kinek kell a harcot megvívnia? A szerencsétlen polgárnak, hogy kinézzék őt a körből? Az ilyen-olyan főnököknek, képviselőknek, a helyi sajtónak, az innen tudósító újságíróknak? Vagy kezdjünk partizánakciókba, petíciók, aláírások szervezésébe-gyűjtésébe?
Én úgy látom, a jog néha nem sokat ér, a törvény be nem tartásának semmi következménye sincs; a rendeleteket pedig nem mindig hozzák nyilvánosságra, nem ismertetik meg azokkal a halandó polgárt. S az ember nem arra született elsősorban, hogy törvénytárak, rendeletek, leiratok garmadáját és tömkelegét tanulmányozza. Mert van elég baja gyakran amúgy is, olykor a mindennapi megélhetés biztosításával is. Igaz, nemcsak kenyérrel és vízzel él az ember.
Aztán arra is gondoltam: egy normális közösségben, egy magát európainak tartó államban miért nem természetes a józanság, az egymás iránti tisztelet és becsület, miért boldogabb valaki, ha a másiknak rosszat tehet, jogait csorbítja? S hogy még tovább mondjam észrevételeimet: mért nem jelenik meg néha-néha eme problémás terepeken egy-egy oknyomozó, hivatásos újságíró, aki feltárná a panaszokat s a jelenségeket, s egyben végére is járna a dolgoknak? Mért nem megy el a valamelyik tévécsatorna ugyanoda, hogy láttassa, miről is beszélünk.
Vegyük hát végre komolyan a játékot s a játékszabályokat. Mert jó, ha pattog a labda, de időben el is kell azt dobni, hisz egyszer lejár a lehetőség, s újra a partvonalon kívülre állítanak minket. A harcot pedig soknak és sok helyen kell vívni. Ám aki vezérnek hiszi és választatta magát, aki kitetsző helyre került, annak kutya kötelessége az! Ellenkező esetben le kell mondania!
