Ipolyi Arnold, születési nevén Stummer Arnold, Ipolykeszin látta meg a napvilágot 1823. október 18-án és Nagyváradon halt meg 1886. december 2-án. Előbb 1871-től besztercebányai, majd halála évében, 1886-ban nagyváradi püspök, az MTA igazgatósági és a Kisfaludy Társaság tagja, a törökszentmiklósi templom plébánosa (róla nevezték el a város könyvtárát).
Ipolyi Arnold a magyar művészettörténet egyik úttörője volt, aki sokrétű munkásságot fejtett ki, hiszen foglalkozott régészettel, a népköltészettel és a népi ipar kérdéseivel is. 1862-ben konstantinápolyi tanulmányútja során például több Corvinát fedezett fel Kubinyi Ferenccel és Henszlmann Imrével együtt. Mintegy ötven önálló publikációt adott ki, melyekben a középkor addig szinte teljesen ismeretlen emlékeivel foglalkozott.
Az Attila hun nagykirály halálával és temetésével kapcsolatos legendákat mindenki ismeri, melyek szerint a királyt hármas koporsóban, egy folyót elterelve helyezték végső nyugalomra. Ez a történet sok ember fantáziáját megmozgatta, most annak próbálunk utánajárni, mi is az igazság.
Ebben segítségünkre vannak a korabeli leírások. A nagykirály halála előtt pár évvel egy követség érkezett az udvarába. Ennek a követségnek volt a tagja Priszkosz rétor is, aki többek között lejegyezte Attila halálát. Ezen feljegyzések főleg másolatoknak köszönhetően őrződtek meg számunkra.
Priszkosz leírásából ismerjük a hadvezér halálának történetét, miszerint Attila az Ildikóval kötött házasságára rendezett ünnepségben megfáradva nyugovóra tért. Álmában eleredő orra vére a torkára folyt, ami a halálát okozta. Másnap, amikor a nap nagy része eltelt, szolgái valami gyászos eseményre gyanakodtak, ezért betörték a király lakosztályának ajtaját, ahol annak holttestét találták. Népük szokása szerint levágták hajuk egy részét és mély sebekkel torzították el arcukat, hogy a nagy harcost ne asszonyi könnyekkel, hanem férfiak vérével gyászolják. Szintén korabeli feljegyzésekből ismert, hogy egy mező közepén ravatalozták fel egy selyemsátorban.
Későbbi irodalmi munkák alapján terjedt el az a tévhit, hogy a nagykirályt hármas koporsóban egy elterelt folyó medrében helyezték végső nyugalomra.
Jordanes gót történetíró említ egy folyóba temetést, de azt nem Attilával, hanem a gót királlyal Alarikkal kapcsolatban. Alarik temetésével kapcsolatban a következőket jegyezte le:
“Mivel övéi túlságosan nagy szeretettel gyászolták, elterelték a Consentina város melletti Busentus folyót medréből, ugyanis ez a folyó a hegy lábától folyik le a város mellett gyógyító hullámaival; tehát medrének közepén ássák ki rabszolgák válogatott csapatai a sírhelyet, és ennek a gödörnek az ölébe temetik el Halaricust sok kinccsel együtt, majd a vizet ismét visszavezetik eredeti medrébe, és nehogy e helyet bárki valaha is felismerje, az összes sírásót legyilkolták.”
Ezen tévhit elterjedésében szerepe volt Ipolyi Arnoldnak is, aki az 1854-ben megjelent Magyar Mythologia című művében a következőket jegyezte le:
“A források, tavak, folyók medrében vannak temetkezési helyeik is, s talán magában a folyó medrében, mint Attiláról egy hagyomány van tudtomra, mely szerint hasonlóan, mint Alarich, ő is a folyónak leeresztése után, kincsei- és fegyvereivel annak medrében temettetik, miután a hullámok ismét föléje eresztetnek.”
Valószínűleg Jókai Mór és Gárdonyi Géza is ismerhette mind Ipolyi művét, mind pedig Jordanes leírását, amelynek alapján megalkották saját “kiszínezett” verziójukat.
A másik tévhit a hármas koporsóba való temetkezés, amely egy fordítási hibából ered. Mócsy András régész volt az, aki felhívta a figyelmet rá, hogy a legrégebbi leírásokban nem a ferculum (koporsó), hanem a coperculum (szemfedő) szó szerepelt. A középkor folyamán készült másolatok készítői hibáinak köszönhetően terjedt el ez a változat. Így eredetileg Attilát nem hármas koporsóba, hanem hármas szemfedővel, takaróval temették el.
Móra Ferenc egyik tanulmányában így fogalmazta meg e ferdítéseket: “a csíra tehát Ipolyié, Jókai nevelte belőle a fát és Gárdonyi Géza szólaltatta meg rajt a fülemülét.”
A cikk Fogas Ottó: Attila temetése Határtalan Régészet 2016/1. számában megjelent írása alapján készült.
