A megemlékezés virágai (Fotó: Pál Gabriella)

Nagybalogról 136 fiatalt hurcoltak el kényszermunkára, azaz málenkij robotra 1945 januárjában, majd jött a deportálás Morvába, melyben innen 28 család volt érintett, s következett egy tragédia is 1964. január 24-én Ibos Istvánné Zsámbok Piroska életében. Takács András 1990-ben Nagybalogon végzett néprajzgyűjtést, s Ibos Istvánné visszaemlékezését is lejegyezte – magnószalagra rögzítette, melyet most itt is közlésre bocsájt.

Adatközlő: Ibos Istvánné Zsámbok Piroska, szül. 1902. 1. 22, Nagybalog.
Életem egy szelete – Lejegyezte: Takács András, 1990. október 5., Nagybalog.

“No, édes apám, így nézzenek én rám. Nagy szilaj kuruc asszony vagyok, de nem engedem, hogy úrrá legyen rajtam a fájdalom. Ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy mikor nagyon fáj az embernek valami, vagy valamije, kezdje elejitől. Megint fáj, megint hajítsa el, tapodjon rá, lépjék egyet, menjen tovább. A biblia, meg az imádságos ott van, ott van a könyv, magam is írtam, majd behozzuk, arra is sor kerül.
Mikor hurcolták a magyarokat, meg akkor drágám, mikor börtönbe vitték az uramat, emlékszem, mint jó magyart, a fiamat meg Oroszországba vitték, vele 136 személyt, színe-javát Nagybalog falunak, még 14 esztendős jányokat is. Én meg 50 kilós csomaggal Magyarországba vótam kijelölve. Azt mondta Boros Gyuszi – a feledi járáshoz tartoztónk még – hogy, akkor hova megyen. Magyarországra mennék, de Pista bácsi azt mondta, hogy nem hagyjuk az ősi telket. Csak a fejét rázta. De majd, ha Csehországba menni kell, akkor majd nem kérdezheti meg Boros Gyuszit, se Homolát, hogy megyünk-e vagy nem.
Vót egy szép gyönyörű szimentáli bikám, gondoztam. Megszorúltomban eladtam 15 000 koronaért egy tótfalu bírójának. Nohát, jutott a pénzből, maradt is. Úgy, hogy akkor mentem a börtönbe mikor akartam. Volt ott az udvarban egy nagy bokor, ha valamikor járok Szombatban és oda nézek, ma is látom, pedig már nincs ott. Valahogy megacélosodtam. Olyan lettem: fásult, rideg. Fájt ez a sok megalázás, de erős voltam.
Partizánok jártak itt minálunk az erdőben, a „Benderócok”, minden fele, féltünk is tőlük eleget. Én minden nap cigányt hívtam, aki segítek dolgozni. Mert hátha itthon maradok, vetőmag se legyék? Az uram, ha bementem utána, mindég azt kérdezte, mit csináltal máma. Tökössel – úgy hívták a cigányt – arattam. Nem jött senki. Nem mer velünk érintkezni senki falusi. Hagyjad az egészet, mondja az uram. Nem hagytam. Az uram is haza jött. Nem mentőnk sehova. Miskolc meg Ózd közt van egy tanya, oda irányított volna Homola, hogy oda menyjőnk. Hát, nem hagyjuk az ősi dolgot.

Itt hagytuk. Mentőnk Morvába. Már oda nem mondták azt, hogy mégy, vagy nem mégy – nem kérdezett senki. Az alsóházba bezártak bennünket, összeszedtek mindent, amit lehetett egy középparaszt embernek felrakni, ami annak volt. Feltettőnk 25 liter szilvóriumot, meg száz liter bort. No, osztan jöttek a pojhosok, – a tótokra haragszok nagyon -, mert ezek nem mentek be velőnk az állomásra, hanem a nyílt vágányon állottak meg velőnk, ott adtak fel vizet. Nem mert szólni senki. Végig feketében, gyászban utaztam.

Ibos Istvánné Zsámbok Piroska (Forrás: Pál Dénes: Balogvölgy múltja és hagyományai)

Megérkezés után, hogy ne gyűlöljenek benőnket, meg se ne szánjanak benőnket senki, azt mondtam: asszonyok, fogjónk össze, oszt dolgozzónk. Jó sorónk volt. Mert én oszt nem ittam vizet. Ez a kis középtermet asszony, – 82 kiló vótam – varrtam a gazdámnak, Polónéknak, varrtam a kocsmárosnak, varrtam a húskimérésbe, ahol a húst mérték, mert ott elhajintották, ha elszakadt. Oszt mindenem vót. De, amikor kelt a nap, hazafelé néztünk, mind egytől, egyig. Én hozzám jártak be Pozselicére. Piros, imádkozz. Mindannyian imádkoztunk, hogy segítsen haza az Isten. Meg van a levelem, – Gottwald nem maga írta, írta valakivel -, hogy munkátokért dicséretet érdemeltek, de ne hullongjatok haza, haza visznek trénszporttal. Mi ott dohányt is vállaltunk, hogy majd ehhez a kis pénzünkhöz keressünk valamennyit. Volt, amit eldugdostunk, meg amit kerestünk 50 000 koronát. Majd, ha haza megyünk, ökör kell megint. Meg a kisgazdaságot kell majd gyarapítani.

Igen ám, meg is vót minden, mikor haza gyöttünk. A tótot kikergették a házunkból, keservesen. Nem akart menni sehogy. Akkor aztán eladtam a házamat is, – vettem rajta kétesztendős tinót. Jó ökör lett belőle amikorra a szövetkezet megalakult. Sose felejtem el, Pista gyött haza, – katona vót a fiam, Ő onnan, Morvából rukkolt be,- azt mondja, hogy édesapám, édesanyám kár volt azt a pénzt meg nem hagyni. Beváltottuk, ami vót, egy az öthöz. No, fiam igazad vót. A szövetkezetbe, mindent, amink vót, be kellett adni. Ez is elúszott, az is elúszott. Most meg megint azt mondják, hogy visszaadják, de már én 90 fele haladok. Ezeknek meg nem kell a föld. Az egyik az iparban keresi a kenyerét – favágó. Ott 5 000 koronát keres. Oszt jut mindenre. A felesége is, olyan mint a tűz – cigányasszony.

– Piros néni tessék még megmondani, mikor halt meg a fia?
– 1964-ben.
– Betegségben, vagy… ?
– Nem, saját teherautója taposta agyon.
Abban az évben – január 24-én – volt, olyan pocsos-havas idő, ő nem akart beleszaladni a teherautójával abba a kocsiba, amely a bajt okozta. Az letért egy oldalútra és bement egy gyepes helyre. A fiam belehajtott egy gödörbe, amely ki volt ásva villanyoszlopnak. Ő bele ment, felrepült. Itt volt, véresen maradt a feje. Én utána voltam Putnokon a jósasszonynál is, azt mondta az asszony, hogy mindég csak azt mondja a fiam, hogy bárcsak én haltam volna meg helyette. Hát mondom, ez igaz, de tovább mondja: ne tegyem, nem jó a halottnak. Itt van. Hát akkor már hittem is, nem is. Őszintén mondom úgy, ahogy van. De drága gyermekem, azt kevés ember, meg asszony bírna ki, amit én kibírtam. De mondom, hogy élni, élni, mert van kiért.”

Nagybalogon minden esztendőben január 18-a táján megemlékeznek a málenkij robotra elhurcoltakról. Idén január 22-én volt az összejövetel, melyen levetítették az Ártatlan bűnösök dokumentumfilmet is.