Ma lenne 85 éves a nemesoroszi származású költőnk, Ozsvald Árpád (1932 – 2003). Költői pályafutását az 1950-es években kezdte. Még mielőtt 1957-ben megszerezte volna irodalomszakos tanári oklevelét a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán, már előző évben megjelent első verseskötete, a „Tavasz lesz újra, kedves”. Oklevelét Nyírágón és Kétfegyverneken hasznosította, ott tanított. 1956 és 1995 között a Fáklya utódlapjának, a Hétnek lett a szerkesztője, főszerkesztő-helyettese.
Megemlékezés a pozsonypüspöki temetőben
Január 27-én, délután két órakor a pozsonypüspöki temetőben meg nem élt 85. születésnapja alkalmából gyűltek össze a jeles költő barátai, tisztelői. Megkoszorúzták Ozsvald Árpád és felesége, Erzsébet sírját, aki a magyar óvoda igazgatójaként sok éven át szolgálta a magyarság ügyét – számolt be portálunknak a költő barátja, tisztelője, Takács András.
Méltató beszédet a Kossuth-díjas költő, Tőzsér Árpád mondott. A hatvanas években együtt dolgoztak a Csemadok volt heti képeslapjában a Hétben, ahol a nagy műveltséggel bíró Ozsvald Árpád volt a főszerkesztő-helyettes, onnan ment nyugállományba. Meg a mindenes is ő volt: a lap összeállítója, írások beszerzője, a kezdő írók, költők párfogója – emlékezett néhai barátjára, pályatársára Tőzsér. Méltató beszédet mondott még Zsuzsa lányuk férje, Tóth László író, költő, lapszerkesztő is, aki Ozsvald gazdag könyvhagyatékának a sorsáról, a családról, a feleségről, az unokáról, és az általa összeállított négy kötetes Ozsvald összes művei kiadványról rövid ismertetést tartott.
Értette és érezte a szegény sorsúak mindennapi gondjait
A halk szavú, de annál jelentősebb felvidéki költő verseiben valami olyasmit fogalmaz meg, ami tiszta képekben mutatja be gyermekkorát, a szülőföldet, a háborús élményeket. Verseit olvasva úgy gondolja az ember, hogy egy tűnődést, gondolatok sorát hallja. A meghitt hangulatok és a közvetlenség jellemzőek költeményeire.
Foglalkoztatták a szegény sorsúak, a mindennap gyötrelmei, az egyszerű ember gondjai. Azt érezhetjük, mintha falusi történeteket, képeket vetítene elénk, és mindezt oly egyszerűséggel érzékelteti, hogy az ember előtt megjelennek a képek, ahogy olvassa.
Nem érdekelték soha a politikai közhelyek vagy az épp divatos esztétikai sémák. Egyszerűség és érthetőség jellemezte minden korszakában. Mindig arról írt, amiről éppen az emberek sorsa, élete szólt. S ezekből mindannyiszor érzelmi telítettség hallatszik ki.
Az 1970-es években megváltoznak versei. A nyugtalanság lép előtérbe, félelmet és lemondást sugalló verseket ír. Ebben az időszakban már a mítoszvilág és a történelem is helyet kap műveiben. Egyik legsikeresebb műve a „Kis postás” című elbeszélése, melyet 8-10 éves gyermekeknek írt. A történetben egy kisfiú segítségképpen leveleket kézbesít falujában. Az ő látásmódján keresztül tapasztalhatjuk meg a háborús eseményeket, a falusi örömöket, bánatokat és a szegénységet is.
Még életében megjelenő, utolsó könyvének a címe: Emlékek útján. Ő az, aki mindig emlékezett múltjára és hűen megörökítette a történelmünket is verseivel. Költeményeivel örökre részünkké vált.
Tóth Ozsvald Zsuzsa, a költő lánya így emlékszik vissza édesapjára:
„Édesapámmal kapcsolatban, mint általában a legtöbb szerencsés gyermek, sok szép emléket őrzök. A csöndes szemlélődés, a belső elmélyülés igénye nem csak az irodalomban, a magánéletben is jellemző volt rá, ugyanakkor nagyon szerette a játékot s a fanyar humort is. Gyerekkoromban (sőt később is) imádtunk kártyázni, társasjátékokat játszani, jókat szórakoztunk a régi burleszkfilmeken. Kirándulásaink alkalmával mindig előtört gyűjtőszenvedélye: a kisújfalusi határban mamutcsontok után kutattunk, a tengerparton kagylókülönlegességeket keresgéltünk (tengeri csillag, tengeri sün, tengeri csikó – melyeket máig őrzök), az erdőben gombát gyűjtöttünk.”
Zsuzsa szerint azonban édesapja igazi közege a kicsi dolgozószobája volt. Ide vonult vissza, többezres könyvtárával és gazdag régiséggyűjteményével (régi könyvek, iratok, pénzérmék, bélyegek, képeslapok) véve körül magát, itt alkotott, rendezgette gyűjteményeit.
„Ez a kis sziget számomra is igazi paradicsom volt, ahová gyakran vackoltam be magam, nyugalmat és biztonságot keresve és találva, s közben rázúdíthattam apámra, ami kamasz lelkemet nyomta. Ő persze sosem küldött ki, mindig türelmesen meghallgatott, ami nekem, bölcs tanácsai nélkül is, bőven elég volt. Őrzök persze néhány humoros történetet is róla, az egyik ilyen egy miskolctapolcai nyaraláshoz kötődik. Nyolc év körüli lehettem akkor, az Anna Szállóban laktunk. Éjjel arra ébredtünk, hogy apu suttogva mondogatja, egyre erőteljesebben: Zsuzsa, gyere le onnét… Nem hallod, azonnal gyere le az ablakból! Nem igazán értettem a dolgot, hiszen én az ágyban feküdtem. Aztán kiderült, hogy az ablakban lógó fürdőköpenyemet szólítgatja félálomban – engem féltve – egyre ingerültebben” – meséli édesapjáról.
