Nemrégiben Ipolybalogon, abban az iskolában jártam, ahol pedagógusi pályafutásomat kezdtem 1973-ban, és ahol majd két évtizeden át oktattam a diákokat. Az iskola már akkor modern intézménynek számított: nagy tornateremmel, sportpályákkal, laboratóriummal, könyvtárral, zeneteremmel, műhellyel, üvegházzal, úszómedencével ellátva-felszerelve.
Az osztálytermek kétszárnyas üveges vitrinjeit mindig valami esztétikus dolgok díszítették: a gyermekek legszebb rajzai, régi szőttesek, néprajzi tárgyak, könyvek.
A néprajzi tárgyak gyűjtésének itt korán hagyománya lett, s ezt a munkát egy ideig magam is szerveztem-irányítottam, akárcsak a belőlük rendezett kiállításokat. Azért is volt az örömem határtalan, mikor utóbbi látogatásom során szemügyre vehettem az Ipolyi Arnold-teremben bemutatott, a tanulók által összegyűjtött és a pedagógusok segítségével elrendezett néprajzi kiállítást.
Voltak itt a hajdani életet dokumentáló régi fotók, különféle okiratok, szőttesek, viseletdarabok, használati tárgyak és miegymás. A munkaeszközök közt láthattunk favillát, gereblyét, jármot, aszatolót, köcsögöket és bádogedényeket, de varrógépet, rokkát, mérleget és egyebeket is. Nem hiányoztak a további konyhaeszközök: a különböző méretű fakanalak, sziták, mozsarak, darálók sem. S szintén ott voltak a cipekedés és a tárolás eszközei: a hátikosarak, a szakajtók.
Külön felfigyeltem a hajdani tüzes vasalók gazdag gyűjteményére. Hirtelen középső unokám jutott eszembe, aki még csak hároméves, de igen érdeklődik a különféle tárgyak iránt. Amikor nálam járt, és lementem vele a pincébe, meglátta az ott őrzött tüzes vasalót, mellyel hajdan még anyám is dolgozott.
Mikor mondtam neki, hogy mit lát, nyomban azt kérdezte, hol van a „kábelje”, vagyis amivel a hálózatra kapcsolhatjuk. Mondom neki: ez még akkor működött, amikor nálunk villany nem világított, s ezért parazsat kellett bele tenni, az működtette. Kíváncsi volt arra is, honnan lett a parázs. S mikor a „masinát” (sparhertet) emlegettem, annak működését is el kellett neki magyaráznom.
Nos, a fenti kis példa ugyancsak bizonyítja, miért hasznos megőriznünk, összegyűjtenünk a régi tárgyakat. Általuk utódaink is többet kapnak az elmúlt korok mindennapjainak világából; jobban megértenek egy-egy munkafolyamatot, s csak gazdagodhat szókincsük, látókörük. Fogékonyabbak lesznek arra, hogy bizonyos jelenségeket, dolgokat összefüggéseiben is megismerjenek; magukévá tegyék a népi tudást is, az alkotás meg a teremtett világ sok-sok értékét.
Azt hiszem, Ipolybalogon jó úton járnak e téren is. Az iskola lehetőséget ad rá, hogy a már megszerzett tudást tovább gyarapítsák a tanulók, az összegyűjtött tárgyak pedig végleges otthonra találjanak itt, akár egy állandó kis néprajzi múzeumban, amely majd a mindennapi oktatásnak szintén szerves részévé válhat.
