A Gulág emlékév kapcsán több megemlékezés volt az anyaországban, de a Felvidéken is. A szovjet munkatáborokat megjártak közül már kevesen élnek, egy részük már a gulágról sem tért vissza. Akik túlélték, nem szívesen beszéltek az emlékeikről.
A visszaemlékezők közül többen közismert emberekké váltak. Ilyen volt Olofsson Károly Placid atya is, akinek halálhíréről január 16-án adtunk hírt. Az atya decemberben ünnepelte századik születésnapját. Ennek tiszteletére december 18-án a budai ciszterci Szent Imre-templom közössége szentmisén köszöntötte őt. A hivatásától évtizedekre eltiltott, ám hitében és elhivatottságában soha meg nem ingó bencés szerzetespap élete példa lehet mindannyiunk számára. A Demokrata interjút készített az atyával az emlékeiről. Ebből idézünk.
„Nyolcvanhárom éve vagyok bencés szerzetes, de csak tizenkét évet élhettem a bencés közösségben. Amikor 1955 novemberében hazatérhettem a szovjet Gulág rabtelepek poklából, természetes volt, hogy nem mehettem Pannonhalmára, hiszen a létszámrögzítés miatt a főapát veszített volna egy novíciusfölvételt. De szinte csodálatos módon három nap alatt lett munkahelyem, egy budapesti ládagyár fűrészgépén. Bár a három diplomám mellett erre nem volt végzettségem, azért sztahanovista lettem, mert a művezetőm, az alapszervi párttitkár akkor végezte a hetedik-nyolcadik általánost, és az orosz és magyar dolgozatait én készítettem helyette: ez az igazi protekció. Másfél év után egy balesetem miatt változtatni kellett, az ORFI-ban lettem mosodavezető, ahol megszereztem a textiltisztító szakmunkás- és a művezetői bizonyítványt. Azért iparkodtam valamicskét lelkipásztorkodni is. Budapest távoli részében, az egykori domonkos templomban vasárnaponként miséztem és prédikáltam, ennek bizonysága az a negyvenhat darab kétszáz lapos füzet, amely gyorsírással tartalmazza homíliáimat és előadásaimat” emlékezett vissza.
Placid atya 1975-ben kezdett kisegíteni a budai ciszterci Szent Imre-templomban, név nélkül. Csak a rendszerváltás után gyakorolhatta ismét hivatalosan is hivatását. Ugyan derűvel tekint a világra, de meghurcoltatásai keserű pillanatait sosem felejti el, mondta a Demokratának az atya. Ilyen az elhurcolásának pillanata is, 1946. június 6-án, Pannonhalmán, a késő esti órákban tartóztatták le. „Másnap hajnalban már az Andrássy út 60-ban voltam. Úgy fél hét lehetett, az üres folyosón csak egy őr vigyázott rám. Megkértem, hadd szaladjak át a Szent István-bazilikába misézni, utána azonnal visszajövök. Persze, nem engedett el. Ebből is látszik, milyen naiv voltam: talán mert az időtájt még nem volt divat papokat letartóztatni. Ám hamarosan megismerhettem a rettegett intézmény valódi világát. Az éjszakai kihallgatások során teljesen mezítelenül, reflektorfényben álltam vallatóim előtt, akik úgy rágalmaztak, ahogy csak tudtak. Aztán átpasszoltak a szovjetekhez, akiknek az ilyesmiben nagyobb rutinjuk volt. (…) A szovjet büntető törvénykönyv szerint – mi közöm nekem ehhez? – antibolsevista propagandával vádoltak, ezt, mivel sosem voltam kommunista, vállaltam is. De, hogy összeesküvést szerveztem volna, vagy terrorcselekményt követtem volna el, azt tagadtam. Természetesen hiába. Ám, hogy a Jóistennek van humora, bizonyítja: én százévesen még élek, de hol van már a Szovjetunió?”
Egy korábbi interjúban Placid atya arról beszélt, hogy a szovjet táborban találta meg igazi hivatását. „Még ott is, akkor is valóságos csodákat élhettem meg – mondta több interjúban. Amikor a Gulág erdőirtásán már alig tudtam lábra állni, egyszerre festő lettem, harminckilenc olajportrét festettem, és ettől új erőre kaptam. Vagy amikor először miséztem a felső priccsen, hason fekve, mezítelenül, a poloskákat elriasztva. Lengyel rabtársaimtól kapott oplatkával, és a kaukázusiak szőlőjének levével tudtam ezt megtenni. Vagy hogy áldoztathattam rabtársaimat az ateista Szovjetunióban. És még a mostani életemet is ilyen pillanatok kísérik. Amikor reggel íróasztalomon megünnepelhetem az utolsó vacsorát, részese lehetek a megváltó Jézus három legnagyobb csodájának: „cselekedjétek ezt az én emlékezetemre”, „ez az én testem, ez az én vérem”, „egyetek ebből mindnyájan” – ez a legnagyobb csoda az életemben.”
Az interjúban nemcsak a múltra emlékezett Placid atya, megfogalmazta üzenetét is: „csak annyit kívánnék az utánam jövőknek, hogy jöjjenek rá minél többen: csak Istenbe vetett hittel lehet életben maradni ebben az összekuszált, hitetlen világban. És bízni kell, hogy aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Csak így valósulhat meg a Miatyánkban elhangzott fohász, így teljesülhet Isten akarata.”
