Egy pert szeretne végérvényesen lezárni Gabriela Matečná mezőgazdasági miniszter, de egyelőre úgy néz ki, hogy a Szlovákiára jellemző végtelen történetek egyikének hömpölygésébe csupán egy kavicsot sikerült dobnia.
A szalánci erdők körül 1998 óta folyó botrányos huzavona újabb mérföldkőhöz érkezett. Két évvel a Besztercebányai Kerületi Bíróság döntése után már mindenki azt hihette, hogy az ügy lezárult, a bűnösök elítéltettek, a vagyon visszatér az állam tulajdonába és a törvény győzedelmeskedett. Tavaly még az Alkotmánybíróság is állást foglalt a tulajdonjog kérdésében, és a 6500 hektár erdőt a szlovák állam tulajdonának minősítette. Tavaly novemberben ebbe a folyamba robbant bele a Legfelsőbb Bíróság, amely érvénytelenítette a Besztercebányai Kerületi Bíróság döntését, és visszautalta az ügyet új tárgyalásra azzal, hogy az előző eljárás törvénytelen volt, és a vádlottak ellen felsorakoztatott akkori érveket és bizonyítékokat semmisnek kell tekinteni.
A miniszter asszony, érzékelve a helyzet fokozódását, pénteken bejelentette: nem hagyja elveszni a százmillió eurót érő erdőket, melyeknek továbbra is az állam, illetve polgárai tulajdonában kell maradniuk.
Egy vállalkozó és egy közjegyző egyéves ténykedése után 1998-ban sikerült a néhai Károlyi László unokájától egy nyilatkozatnak látszó jegyzőkönyvet kicsikarni, melyben elismerte, hogy nagyapja törvénytelen lányára hagyott 6 500 hektár erdőt és más ingatlanokat.
Ez az alaptörténet, amelyet több hihetetlen elem tarkít. Az ajándékozást például azért nem jegyeztették be 1913-ban, hogy védjék a grófi család erkölcsi feddhetetlenségét, ami még hihető is lehetne. (Abból a jogállásból kiindulva, hogy a Magyar Királyság területén minden földtulajdon a Szent Koronáé, s akit általában tulajdonosnak tartunk, az csupán használója, elég nehezen volt kivitelezhető a törvénytelen örökösre való tulajdon átruházás.) Furamód az ajándékozott ingatlanok mind a jelenlegi Szlovákia területére estek, holott a Károlyi birtokok többsége a mai Magyarország területén volt. Az is érdekes, hogy az állítólagos ajándékozás időpontja után nyolc hónapra született a törvénytelen lány. Az állítólagosan ajándékozott birtokoknak a jelentős része pedig a Forgáchoké volt.
A bírósági per folyamán a grófi unoka az ajándékozást már nem ismerte el, ahogy a törvénytelen utód létét is kétségbe vonta. Elmondása szerint a közjegyzői okirat aláírásakor nem volt jelen tolmács, és azt hitte, hogy csak egy kertnek és egy kisebb háznak az ajándékozásáról van szó. A jegyzőkönyv azonban akkor megszületett, és segítségével sikerült Mária Dušičková, az állítólagos törvénytelen lány nevére bejegyeztetni a tulajdont. Mária Dušičková ezután a vagyont tőkebetétként bevitte a Slánske lesy Kft.-be, amelynek az ügyvezetője Milan Ičo, az unokájának a férje volt.
Milan Ičo lett később az ügy fővádlottja, aki azelőtt sofőrként dolgozott a Szlovák Erdőgazdálkodási Vállalatnál. Rajta kívül vádolták még a közjegyzőt és a tőketerebesi telekkönyvi hivatal vezetőjét is. A pert az Erdőgazdálkodási Vállalat késéssel indította, csak a kassai alvilág vezetőjének meggyilkolása után, mivel az akkori vezetője addig nem látta értelmét a per elindításának.
Tény, hogy történtek az ügy folyamán furcsa dolgok, fenyegetések, egy tanú furcsa körülmények között vadászbalesetben halt meg. A per folyamán pedig a jogtudomány minden fortélyát bevetették, az időhúzástól kezdve az elfogultság intézményéig. Az 1998-ban elkezdődött rendőrségi vizsgálat anyaga csak 2004 májusában került először a bíróság elé.
Az ügy a Kassai, a Besztercebányai Kerületi Bíróság, majd a bazini Speciális Büntetőbíróság és a Legfelsőbb Bíróság között vándorolt egészen 2009-ig. A tulajdonjogot végül is 2013-ban ítélte vissza a besztercebányai bíróság az államnak, anélkül, hogy bárkinek a büntetőjogi felelősségét megállapította volna. További huzavona után 2015 februárjára végre feltételes szabadságvesztésre ítélték a vállalkozót és a közjegyzőt. A fellebbezés a Legfelső Bíróságon Harabin bíró kezébe került, aki a büntetőjogi ítéleteket megsemmisítette. Ha viszont nincs bűnös, akkor nincs bűneset sem, és újra perre lehet menni a tulajdonért.
A miniszter asszony bejelentésével úgy néz ki, megkezdődik az ügy egy újabb felvonása, hogy véglegesen pontot lehessen tenni az eset végére. A kijelentésével viszont – akár egyetértünk vele, akár nem – egy peres eljárásba szól bele az állam végrehajtó hatalmának képviselőjeként, ami ugye egy jól beüzemeltetett demokráciában nem megszokott.
Az immár húsz éve bonyolódó pernek tanulságos a története, és mutatja, mennyire rosszul kezelte Szlovákia a reprivatizációt, azzal, hogy egy évszámhoz kötve kizárta azt a tulajdonosi kört, amely valóban kezelni tudta a rábízott vagyont. Azzal, hogy kizárták őket, teret engedett különböző spekulánsoknak, akiknek semmi sem volt drága és szent azért, hogy másnak a vagyonát megszerezzék.
Ahogy az ügy által az is bebizonyosodott, hogy Szlovákiában nem igazságszolgáltatás folyik, hanem jogszolgáltatás, ami fogalmilag és tartalmilag is két különböző kategória.
Hogy valóban az államé marad-e a tulajdon, arról viszont magasabb erők döntenek.
