Gyermekkorom óta vonzanak a régi tárgyak. Gyűjtöttem padlásról régi rézmozsarat, tejesköcsögöket és vizeskorsókat, mentettem meg szemétre szánt vajköpülőt, melyek máig is konyhám díszei, de őrzök szapulófát és régi faszenes vasalót is, mert vallom, hogy ezeknek a tárgyaknak nemcsak saját történetük, hanem lelkük is van, hiszen nagyszüleink, dédszüleink, vagy akár számunkra idegen valaha volt emberek életének, mindennapi küzdelmeinek, örömének, bánatának néma tanúi, eszközei voltak.
Amióta az eszemet tudom, csodálatom tárgya volt anyai nagyapám valamikori fűszerüzletének bolti berendezése a sokfiókos, porcelángombos pulttal, lisztes, cukros és egyéb hombárokkal, mely miután a történelem, illetve az államosítás vihara elfújta a parányi fűszerüzletet, nagyapámék hátsó kamrájában várta a szebb időket. Együtt nagyapámmal, aki váltig készült rá, hogy kedvező fordulat esetén újra „kinyithasson”, azaz ismét megnyissa már annak működése alatt is csak vegetáló boltját.
Erre azonban természetesen soha nem került sor, hiszen mire beköszöntött a rendszerváltás, nagyapám – bár nagyon szép kort ért meg – kiöregedett a vállalkozásból és elöregedett a számomra varázslatos bolti felszerelés is, melynek fiókjaiban elvétve még mindig rá lehetett bukkanni aromáját vesztett szegfűszegre, rég színtelenné vált pirospaprikára, rosszabb esetben akár éhségtől kimúlt mumifikálódott egérre is.
Ott állt elfeledve egy régi pléhdoboz, mely fénykorában jóféle kávét tartalmazott, erről árulkodott a rajta olvasható felirat és a megkopott festék ellenére azért még jól kivehető pincér, aki a kávéházi asztalok között tálcát egyensúlyozva viszi a vendégnek a gőzölgő kávét. (Csak évek múltán jöttem rá, hogy a régi tárgyak melletti másik „mániám”, a kávét, teát, aprósüteményt és egyebeket tartalmazó pléhdobozok gyűjtése innen eredeztethető.) A fiókok mélyén ott lapultak a korabeli számlák, fizetési felszólítások, árumegrendelések még Kárpátaljáról is, aztán ott volt a hitelkönyv, melyben precíz módon fel voltak jegyezve a soha be nem hajtott követelések, így aztán arról is értesülhettem, hogy nagyapám hitelbe, „hozomra” is adott árut.
Kamaszlányként kértem őt, legalább egy részét adja nekem a sokfiókos bútordarabnak, de neki még „tervei” voltak, így nemet mondott. Idővel, nagyapám halálával aztán eltűnt a bolti berendezés is, sorsa számomra ismeretlen, csak remélni tudom, hogy valaki felújította és megmentette, nem a szeméttelepen vagy a kályhában tüzelőnek felaprítva végezte a család anyai ága életének ez a jellegzetes darabja.
Nos, mivel mindig is izgatott a régi tárgyak sorsa, használatuk módja, s mivel tisztában vagyok vele, hogy napjainkban, a korszerű műszaki cikkek világában a fiatalok többségének fogalma sincs arról, hogy mire szolgált például a szapulófa, a vajköpülő, vagy a szakajtókosár, hogyan működött a szenes vasaló, amennyiben hajlandók velem tartani, az elkövetkező néhány hétben időutazásra invitálom önöket a régi tárgyak világába…
A tárgy, amely Munkácsy képén is szerepel: a vajköpülő
A régi eszközök bemutatását egy olyan tárggyal kezdjük, melyet, illetve a hozzá kötődő tevékenységet Munkácsy Mihály is megfestette. A Köpülő asszonyról van szó, akinek eszköze bizonyára senkinek nem jut már eszébe, amikor az üzletek polcain kínált számtalan fajta vaj között válogat, melyeknek többsége alapanyagait tekintve már köszönő viszonyban sincs a tehénnel, illetve annak friss tejével, viszont annál több adalékanyagot, állományjavítót, térfogatnövelőt és nem természetes ízesítőt tartalmaz.
Pedig a paraszti háztartásokban egészen a 20. század első feléig használatosak voltak a fából készült köpülők, melyekkel házilag készítették a vajat. A tulajdonomban lévő példányt már a szemétre szánták egy padlástakarítás után, amikor megmentettem, s megpucolva, rendbetéve azóta is konyhám dísze. Alsó része dongákból összeállított, puhafából készült, alul lezárt, felül nyitott henger, mely alulról felfelé enyhén szűkül és fémabroncsok szorítják össze. Ebbe illeszkedik a felső végén egy alulról felfelé bővülő felső rész, melynek a közepébe egy fából készült zárófedő illeszkedik, ez volt hivatott akadályozni, hogy a köpült folyadék kifröccsenjen. A fedő közepén lévő lyukba illeszkedik a köpülőfa egy korongszerű lappal, melynek felületén egyforma fúrott lyukakat alakítottak ki.
Ezzel az eszközzel folyt a vaj házi előállítása, melyhez először összegyűjtöttek 1-3 liternyi tejzsírt. A frissen fejt tejet néhány óráig pihentették, s a tej felületén keletkezett tejzsírt kanállal leszedték, azaz lefölözték a tejet. Miután az említett mennyiség összegyűlt, a köpülő alsó hengerébe öntötték, majd a köpülőnyél fel-le irányba történő mozgatásával a korong segítségével köpülték, elindítva ezzel a további zsírkicsapódást.
Kellő kitartással és kemény munkával a folyadékban zsírcsomósodások jelentek meg, ezekből lett a vaj. A fennmaradt soványabb zsírtartalmú folyadékot, az írót külön öntötték, általában a gyerekek itták meg, a maradékot pedig rendszerint a kismalacok kapták. A frissen köpült vajat ugyan nemigen fogyasztották (a vajas kenyér nem volt ismeretes a parasztság körében), de kisütéssel tartósítva eltették a böjti időszakokra, amikor az egyébként szokásos zsír helyett vajjal vagy olajjal sütöttek-főztek.
A friss vajat viszont az asszonyok gyakran elvitték a közeli városok piacaira, s hogy portékájukat kapósabbá tegyék, különböző módokon díszítették.
A legegyszerűbb módszer az volt, hogy kanállal vagy villával íves vonalakat nyomtak a félgömb vagy ovális formára alakított vajdarabra. Ennél bonyolultabb és szebb díszítésre szolgált a faragott vajformázó, amelyet előbb kiöblítettek hideg vízzel, hogy ne tapadjon meg benne a vaj, aztán kézzel belenyomkodták az aranysárga masszát, amely felvette a mintázó formáját. Végül kiborították a formázóból a már hasáb alakú, cakkos szélű, tetején különböző motívumokkal, rendszerint virágmintával díszített vajat, és torma-, szőlő- vagy káposztalevélre téve kínálták a városi piacokon. A látványnak is szép, finom portékának valószínűleg kevés gazdasszony tudott ellenállni.
A vajnyomók a néprajzkutatók szerint feltehetően a XIX. század utolsó harmadától kezdődően a hazai szlovákság és németség közvetítésével terjedtek el szórványosan a magyarság körében, elsősorban a polgári, városi lakosság igényeinek kielégítésére. A vajformázókat asztalosok, kerékgyártók, kádárok készítették, és vándorárusok révén, illetve búcsú- vagy vásárfiaként kerültek a paraszti háztartásokba. Itt jegyzem meg, hogy vajmintázónak sajnos nem vagyok birtokában, de néprajzi múzeumokban, tájházakban láthatók remekbe szabott darabok.
S ha a fentiekből még nem derült volna ki, a köpülés bizony fárasztó és időigényes feladat volt, mely nem feltétlenül járt sikerrel, előfordult, hogy a vaj nem vált el az írótól. A kudarcot elkerülendő, hasonlóan más népi tevékenységekhez, a köpüléshez is számos hiedelem és babona fűződött.
Egyes vidékeken a köpülőedényt kifüstölték bizonyos gyógyfüvekkel, melyeknek mágikus erőt tulajdonítottak, majd a kellő nyomaték kedvéért a sarkukkal megkopogtatták. Hittek abban is, ha a köpülőedény alá pénzt vagy fésűt helyeznek, akkor a köpülés sikeres lesz. Ezen tevékenység közben nem volt szabad vendéget fogadni, ha pedig mégis valaki átlépte a küszöböt, nem volt szabad a vajat megdicsérni. Azoktól az asszonyoktól pedig, akik boszorkány hírében álltak, távol tartották a vajat, mert a hiedelem szerint képesek voltak azt lócitrommá változtatni. De voltak a köpülést segítő mondókák is, mint például: ,,Kelj, vajam kelj,/Falu végén hasas lány,/Írós vajat kíván.”
A köpülő történetének végére kínálkozik még egy megjegyzés. Igaz, hogy a mai fiatalok közül a legtöbben már tanácstalanul néznék e régi tárgyat és zavarban lennének mibenlétét illetően, ám a házi vajkészítésnek napjainkban ismét vannak követői.
Nos, amennyiben kedvet kaptak hasonló időutazásra, tartsanak velem legközelebb is.
(Felhasznált irodalom: josamuzeum.hu/hu/kiallitasok/a-honap-mutargya/vajmintazo)
