A békéscsabai Honismereti Akadémia fogadásán 1991-ben (Csáky Károly archívuma)

Halász Péterrel Ipolyhídvégen találkoztam először 1975-ben, tehát több mint négy évtizede. Pályakezdő pedagógusként akkor ott kaptam átmeneti lakást a családommal, s onnan ingáztunk a feleségemmel első munkahelyünkre, ő Kelenyébe, én pedig Ipolybalogra.

Mivel a Csemadok helyi alapszervezetében is tevékenykedtem, Pétert egy előadásra ajánlotta valaki, s mi szívesen adtunk neki teret, hogy a moldvai csángókról beszéljen ebben az Ipoly menti palóc falucskában. Őszintén megvallva, akkor még nem sokat tudtunk Ipolyhídvégen erről a távoli népcsoportról, de nem voltak sokkal előbbre mások sem e tekintetben a Felvidéken.

A szerző előadóként az egyik Honismereti Akadémián (fotó: Csáky Károly archívuma)

A hídvégi vetítettképes előadás után sok-sok információval lettünk gazdagabbak, én pedig Péterről is többet megtudtam, és egy életre szóló barátságot kötöttem vele. Ő akkor már sikeres agrármérnökként dolgozott egy budapesti kutatóintézetben. Nevét azonban önzetlen néprajzi-honismereti tevékenysége tette országszerte, sőt a határokon túl is ismertté. Hosszú éveken át szerkesztette az anyaország egyik legnépszerűbb és legtartalmasabb folyóiratát, a Honismeretet, s ezzel egyidőben vezetőségi tagja volt az Országos Honismereti Szövetségnek, elnöke a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes Néprajzgyűjtők Szakosztályának.

Halász Péter azonban csángókutatóként vált a szakma legtekintélyesebb képviselőjévé. Már akkor rendszeresen járt kutatni a messzi Csángóföldre, amikor az ottani látogatások nem voltak veszélytelenek. Gyakran került ezért a román titkosrendőrség, a Securitate látószögébe, s többször is leszállították őt az arrafelé tartó vonatról, vagy bevitték kihallgatni valamelyik rendőrőrsre, sőt néhányszor ki is utasították az országból. Ennek ellenére nem adta fel a harcot: ment, kutakodott és segített. Végül le is telepedett Moldvában. Nem lehet nyugtunk címmel megírta nagy tanulmánykötetét a csángókról; feldolgozta a csángó magyarok hiedelemvilágát, hagyományos állattartását stb. E kis visszaemlékezésnek nem célja a Halász-életmű értékelése, hiszen az hála Istennek még amúgy sem zárult le.

Halász Péter az ipolysági Honti Közművelődési Klubban, balról az első (fotó: Csáky Károly archívuma)

Megemlékezésemben inkább arról szeretnék még szólni, mi mindent köszönhetek én Péternek. Először is el kell, hogy mondjam: egy nagy teherbírású ember ő, aki hosszú évtizedeken át önzetlenül segített minden jó szándékú magyarnak. Budai, Abádi utcai háza mindig és mindenki előtt nyitott volt a maga hatalmas könyvtárával, több tízezer cédulájával és egyéb értékes gyűjteményével. De szálláskeresőként is mindig meg lehetett nála állni, még többedmagammal is. Meg is fordultam ott elég gyakran; sok-sok éjszakát beszélgettem át a házigazdával szakmai dolgokról; irodalomról, történelemről, néprajzról, a magyarság helyzetéről. Műhelyében különben is minden együtt volt, ami a magyarságismerethez kellett.

Halász Péter könyve, melyet Csáky Károlynak dedikált

Péter sok mindenre odafigyelt, többek között az én útjaimat is egyengette a néprajz és a honismeret terén. Rendszeresen közölte híradásaimat, tanulmányaimat a Honismeretben; szorgalmazta néprajzi gyűjtőútjaimat; benyújtatta velem több munkámat is az országos pályázatokra, meghívott előadni az Országos Honismereti Akadémiákra. Később a Duna TV munkatársaként magával vitt felvidéki útjaira; jártunk Hont és Nógrád történelmi tájain, ismerkedtünk Selmecbánya nevezetességeivel.  Számos könyvemet recenzeálta, s volt, amelyikhez előszót, illetve utószót is írt. Ám ő nem amolyan vállveregető barát volt. Mindig őszintén beszélt, mondott véleményt, s jól tudta, hol tart az ember a szakmaiságot illetően is. Nem félt az őszinte bírálattól, mert finom érzéke volt ehhez, és soha senkit meg nem bántott.

„Jóakaróim” közül főleg az utóbbi két évtizedben többen is megpróbáltak éket verni közénk, de ő tapasztalt és bölcs volt mindig, jó emberismerő, akit nem lehetett félrevezetni. Sajnos, a találkozásaink ennek ellenére már régebbtől ritkultak. Utoljára 2007-ben futottam vele össze a Néprajzi Múzeum Könyvtárában. Két csángókról írott kötetét ajánlotta nekem, az egyikbe például ezt írta: „Dr. Csáky Károlynak, aki nagyon régóta ismeri és értékeli csángók iránti elkötelezettségemet. Baráti szeretettel: Halász Péter”.  Azóta természetesen váltottunk még egy-egy levelet, de a köszönetnyilvánítással örökre adósa maradtam. Talán most törleszthettem valamit, s megadja még az Úr nekünk, hogy találkozzunk személyesen is, akár a jó palócok közt, vagy ott, a messzi Csángóföldön.