Korunk egyik legégetőbb problémája a nagyarányú elvándorlás, ami demográfiai katasztrófához vezetheti szülőföldünket, és alaposan átrajzolhatja a térképeket. Ezzel kapcsolatban általában mindenki a saját országa vezetésének a nyakába varrja az okokat, a mindenkori ellenzék (legyen az jobbos, balos, vagy bármilyen) pedig populista módon előszeretettel kihasználja politikai haszonszerzésre a témát.
Vitathatatlan, hogy nem egy álproblémáról van szó, mint ahogy az is, hogy egyre égetőbb kérdés, és most még nehezen megjósolható következményekkel fog járni (főként az ittmaradottakra vonatkozóan), arról viszont megoszlanak a vélemények, hogy hogyan lehet ezt kezelni, vagy változtatni rajta. A legegyszerűbb azt hangoztatni, hogy munkahelyeket kell teremteni és nyugat-európai szintre emelni a kereseteket, viszont a keleti blokk és a még keletibb területek olyan gazdasági lemaradással küszködnek még mindig, amelyeknek a szálai egészen a 20. század eleji eseményekig vezetnek vissza. Így az egyes kormányok kompetenciája ezt illetően meglehetősen korlátozott, bár különböző intézkedésekkel szinte mindegyik oldani próbálja a problémát (családi otthonteremtési programok, építkezési, családalapítási kedvezmények, hazavonzó programok stb.)
Sikerességi mutatóik viszont korántsem borítékolhatóak, aminek több, önmagában is összetett oka van. Egyrészt globalizált világunk médiája minden sarkon azt sulykolja belénk, hogy minél többre vágyjunk, minél több pénzre van szükségünk, és minél többet fogyasszunk, ami olykor irreális vágyakat gerjeszt az emberekben, és a felső néhány százalék életmódját jeleníti meg viszonyítási alapnak. Másrészt több tőkeerősebb nyugati állam pedig demográfiai gondokkal küszködik, így a kialakult nagy munkaerőhiány pótlására elszívja a felzárkózó országok humánerőforrását.
Valóban komoly probléma, de ha belegondolunk, és mondjuk leszámítjuk azokat az időszakokat, amikor a szabad mozgás joga eleve korlátozva volt, azt kell látnunk, hogy bárhol a világban egy bizonyos mértékű migráció mindig is megfigyelhető volt. Hogy a legékesebb példát említsük csak, így épülhetett fel az „Ígéret földjének”, az Egyesült Államoknak a mai társadalma.
Mennyi is az annyi?
Egy fiatal cseh nyelvész-matematikus összegezte a honlapján az elvándorlási mutatókat 2015-ig bezárólag. Forrásként az ENSZ adatait használta arra vonatkozóan, hogy hányan élnek külföldön azok közül, akik az adott országban születtek. Ennek a módszertannak a szépséghibája csupán annyi, hogy bár viszonylag friss adatokkal (is) számol, de mindenkit számba vesz, így azokat is, akik már több évtizeddel korábban kerekedtek fel. Ebből kifolyólag a jelenlegi migrációs helyzetet némiként beárnyékolja, sőt azt is lehet mondani, hogy kifejezetten torzítja. Továbbá az ENSZ adatai azokat nem tartja számon, akik ideiglenes munkavállalóként nincsenek bejelentkezve az adott országban.
Ezt leszámítva érdekes számadatokat figyelhetünk meg. Minket különösen Magyarország és Szlovákia érdekel, melyek adatainak vizsgálatakor azt kellett tapasztalnunk, hogy valójában nem is vagyunk annyira elvándorlósak, mint más európai nemzetek. A két ország egyaránt a középmezőnyben helyezkedik el. Az előbbi összlakosságának 6, az utóbbinak pedig 6,7 %-a él máshol, mint ahol megszületett. Ez reálszámokban annyit tesz, hogy Magyarország esetében 600 000, Szlovákiáéban pedig 350 000 emberről beszélünk, csakhogy az egyiknek tízmilliós a lakossága, míg a másiknak csak valamivel több, mint az első fele.
Hogy az elvándorlás mennyire hosszú távú vagy állandó-e, azt pedig egy másik térkép szemlélteti, melyen az van feltüntetve, hogy mennyivel csökken az egyes országok lakosságának a száma. Szlovákia esetében itt is magasabbak a mutatók. Itt 3, míg Magyarországon 1,5 %-os a csökkenés, ami azt jelenti, hogy Szlovákiában nagyjából ez 165 ezer embert, Magyarország esetében pedig 150 ezret jelent.
A térkép szerint a legnagyobb gondban a Balkán van, innen szinte tömegével menekülnek az emberek Nyugat-Európába. Mind közül a leginkább Bosznia-Hercegovina emelkedik ki, ahonnan közel az ott születettek 43,3 százaléka elvándorolt már. Hasonló a tendencia Albánia esetében is, ahol 38,8 százalékos az arány. Macedónia a maga 24,8 százalékával a harmadik. A cseh kutató ábrája szerint a legkevesebben Spanyolországból akarnak elvándorolni, pedig itt is elég magas a munkanélküliség aránya.
Ki hova megy?
Egy további térképen a kutató azt mutatja be, hogy merre veszi az irányt, aki amellett dönt, hogy felkerekedik. Ebből az világlik ki, hogy Közép-Európa legkedveltebb célállomása Németország, kivéve Szlovákiát, ahonnan a legtöbben a szeretett mostoha féltestvér Csehországba „ruccannak” át. A németek pedig az Egyesült Államokba mennek előlünk.
Mindebből jól látszik, hogy a migráció teljesen kiszámíthatatlan folyamat, ami egyáltalán nem biztos, hogy csak gazdasági és politikai okokra vezethető vissza, ugyanis egy globális és mindenkori jelenségről van szó tulajdonképpen. A külhoni magyarságot viszont ez fokozottan érzékenyen érinti, mert a burjánzó asszimiláció mellett másik komoly okozója fogyásunknak. Ettől függetlenül az egyes kormányoknak megoldásokat kell tudni kínálniuk ennek a kezelésére. Magyarországnak ráadásul nem csak határain belül, hanem az Alaptörvény értelmében azon kívül is.
