Véletlenül kapcsoltam arra a tévécsatornára, ahol éppen egy emberek és állatok együttéléséről szóló természetfilm ment. A készítői különböző példákat hoztak fel arra, hogyan lehet és kell a jövőben együtt és szimbiózisban élnünk a ma veszélyeztetett állatfajokkal.
Merthogy nemigen van más út. Legalábbis, ha nem azt az önző elvet valljuk, hogy itt a Földön minden a miénk. A film alkotói néhány példán keresztül be is mutatták, hogyan is működik ez a fajta együttélés a gyakorlatban.
Egy ritka pingvinfaj például az emberekkel osztozik egy szigeten. Már az sem akármi, hogy együtt „strandolnak”, fürdenek az emberekkel. Néha ugyan meg-megcsipdesik őket, ám a kisgyermekeket sem kell félteni, ők meg elkapják a tollukat, ha eltotyognak mellettük.
Láthatóan a pingvineket már nemigen zavarják a tőlük jóval nagyobb, szintén két lábon közlekedő „lakótársaik”. Sőt, már kissé el is szemtelenedtek, a partról gyakran átruccannak a városba is. Úgyhogy a rájuk figyelmeztető út menti jelzőtáblák arrafelé már teljesen megszokottak. A kis frakkosok szép komótosan ballagnak át az úton, sokszor bizony nem kis bosszúságot okozva az autósoknak.
Némelyikük pedig éjszakánként ugatásra emlékeztető hangon ad szerenádot egy-egy ház előtt, vagy átmászva a kerítésen – mert a huncutok már ezt is megtanulták, bármilyen elesettnek tűnnek is a szárazföldön – az udvaron, zavarva a lakók nyugalmát. Az emberek mégis elfogadják és szeretik őket.
Egy másik példán azt mutatták be a szerzők, hogy emberi összefogással miként lehetett megmenteni 20 ezer olajszennyezett pingvin életét. A segíteni akarók a katasztrófa helyszínén, ahol kilyukadt egy tartályhajó, a tollukba ragadt olajtól mozogni is alig bíró, kiéhezett madarakat összeszedték és egy gyűjtőhelyre vitték. Itt önkéntesek tucatjai kefével, tisztítószerrel –már-már reménytelennek tűnő küzdelem árán – fokozatosan szabadították meg a legyengült pingvineket az olajtól, miközben arról is gondoskodtak, hogy feltáplálják őket.
Három hónap múlva jött el a nagy nap. A kis frakkosokat megint kartondobozokba rakták, és visszavitték a tengerparthoz, majd egyszerre kinyitották a dobozok oldalát, és öröm volt nézni, ahogy ősi ösztöneiktől vezérelve a tenger felé totyogtak és boldogan mártóztak meg a vízben.
A kamera nemcsak a bűbájos madarak habok közti önfeledt játszadozását mutatta, de néhány pillanatig az önkéntes segítők örömkönnyeit is láttatta.
Megindító, elgondolkoztató és gyönyörű képsorok. Ember és állat együtt, szimbiózisban. Az élni és élni hagyni szent elvét követve.
Vajon erre, mifelénk mikor jutunk el idáig? Mert mi még ott tartunk, hogy a fecskefészket is lebökjük az eresz alól és nem gondolunk arra sem, hogy a mérgek kihelyezésével nemcsak a rágcsálók, de más, hasznos élőlények életét is kiolthatjuk.
Hogyan tudnánk mi állatokat menteni, amikor magunk hordjuk ki az olajos tartályokat az erdők aljára, a többi veszélyes hulladékkal együtt? Mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megértsük, nem urai és végképp nem a leigázói vagyunk – bár ez utóbbit már szinte véghez is vittük – a természetnek, csupán csak részei? Ugyanúgy, mint a fűszál, a bogár, a fa vagy éppen a pingvin.
