Az orosz hadsereg Európában való előnyomulása közben a gyárakban minden berendezést leszerelt, mindent, ami mozdítható volt. Ezt különleges alapossággal végezték Németországban, ahonnan nemcsak a gépeket, munkaeszközöket és az anyagot vitték el, hanem – míg voltak – a munkásokat, szakembereket is.

A kombinát már régen kérvényezte, hogy ezekből a szállítmányokból utaljanak nekik ki bányamozdonyokat, míg aztán egyszer végre meg is kaptuk.

Ez a szörnyű Damoklész-kard az évek alatt tönkretett

Megint csak szabotázs miatti bírósági per fenyegetésével utasítást kaptam, hogy öt mozdonyt tegyek egy hónapon belül üzemképessé. De már az első mozdony hálózatba kapcsolása után óriási robbanás kíséretében rövidzárlat folytán leégett. Megállapítottam, hogy a németek, mielőtt feltették volna a mozdonyokat a vonatra, össze-vissza kapcsolták a csatlakozásaikat. Mivel nem volt hozzájuk semmilyen dokumentáció, sem kapcsolási rajz, szétszedettem az összes – néhány száz – csatlakozást, megjelöltettem az elejét és végét, s fáradságosan megrajzoltam a kapcsolási rajzot. Otthon ilyen jellegű munkát sem vállaltam volna. De nem volt mit tennem, ha nem akartam feladni a reményt, hogy egyszer mégiscsak hazajutok.

Ez a szörnyű Damoklész-kard, ez az állandó – állítólagos szabotázs miatti – bírósági perrel való fenyegetettség az évek alatt tönkretett. Ilyen és hasonlóan felállított csapdákkal akarták elérni, hogy olyan állapotba kerüljek, amikor önként beleegyezem a vörös birodalomban való állandó tartózkodásomba. Ugyanezt akarták elérni dr. Fiedlernél is, az utolsó évben azzal, hogy már az otthoni határnál kiemeltek a transzportból, visszavittek, s további 15 táboron keresztül hurcoltak, s mindenütt pszichikai terrornak vetettek alá. Ugyanakkor dr. Fiedler nejéhez valami „ismeretlen“ emberek jöttek (az ilyenek soha sem mutatkoztak be), s felajánlották neki, hogy a gyerekekkel együtt elviszik a férjéhez Kijevbe, hogy meggyőzze, fogadja el az egész család az állampolgárságot.

A napi norma teljesítésétől függött a napi kenyéradag

A 2. világháború alatt a német hadsereg annak érdekében, hogy elfoglalja a kaukázusi olajmezőket, egész Alagír városáig jutott. Tovább, a hegyekbe már nem jutottak. Csakhogy az oroszok nemcsak a helyi lakosság egy részét, hanem a mizuri központú ólombányák berendezésének legnagyobb részét is evakuálták előttük. Nekünk valószínűleg az volt a rendeltetésünk, hogy ezeket a bányákat újra üzembe helyezzük.

Előbb a legprimitívebb eszközökkel az útfelújításon dolgoztunk, a teherautók számára Alagírból Mizúrba. Az utat a lejtőbe vágták, alatta a mély völgyben a vad hegyi folyó, felette az eget ostromló kaukázusi hegyek. Fáradságos, meddő robot volt, mert minden eső újra lemosott egy darab új utat, s a teherautók közlekedése nyaktörő volt. A hátsó kerékpár egyike gyakran a levegőben lógott, de ennek ellenére éjjel-nappal érkeztek az evakuált gépek és berendezések Alagírba, ahol teherautókra tették át őket. A munka sürgős volt, minden csoportnak a lehető legjobb eredményeket kellett kimutatni. S mindenre az NKVD katonái ügyeltek.

A napi norma teljesítésétől függött embereinknél a napi kenyéradag, amely csak 100%-os teljesítménynél volt elég arra, hogy az ember felújítsa másnapra szükséges energiáját. Aki nem teljesítette a normát, az nem kapta meg a kenyéradagját, sokáig nem bírta ki, s egy idő után meghalt. A kenyér mellett kaptunk ugyan naponta három levest, vagy inkább vizet, mert szerencsés volt az, aki a levesben egy zsírfoltot is talált. A levesen kívül a napi adag részét képezte három kanálnyi kukorica-, szója- vagy egyéb kása.

(A kukoricakása („kukoricsanka”) íze megmaradt – úgy tűnik – apám szájában. A későbbi időkben is kellett anyánknak főzni, pedig általában nem volt nálunk szokás. Igaz, ilyenkor apám már olvasztott vajjal öntötte le, s elmesélte, Oroszországban erre nem volt lehetőség. Csak vízzel főzték. De mi is ettük, s ízlett. Persze nem kényszerből ettük.)

A húst az amerikai konzervekből, amit a kásába kellett volna keverni, már előtte megették a tisztek és a katonák. Az NKVD és a bányászati kombinát vezetősége közt irgalmatlan kizsákmányoló harc folyt munkaerőnkért. Kimondottan eladtak minket a táborból a bányának, pénzt kaptak értünk, de mi ebből a pénzből nem láttunk semmit, vagy néha csak nagyon kis morzsákat. Egészségi állapotunk szerint osztottak kategóriákba, s ezek szerint különböző munkákra. Csakhogy a tiszt, aki árult minket a bányába, ugyanakkor előttünk, nyilvánosan és szégyentelenül egyezkedett az orvosnőnkkel arról, mennyi és milyen kategóriájú emberre van aznap szüksége. Az orvosnő belecsípett a disztrófiás (tehát munkaképtelen) emberek hátsó felébe, s ezzel első kategóriájú bányászokká sorolta be őket, s rögtön megvolt a szükséges létszám a bányákba.

Az első hírnökök – örök hallgatásra ítélve

Az érc fejtésekor keletkező ólompor az emberi test pórusaiban ülepszik le, főleg a szem alatt, s naponta forró vízzel és szappannal kell kimosni. S emellett a bányásznak naponta meg kell innia legalább egy liter tejet, hogy reménykedhessen: egészséges marad. De szappan sehol, tejet csak pénzen lehetett venni, az szintén nem volt, így bányászaink hamar lebetegedtek. Mikor már sokan voltak, s mind többen haltak meg, mint már említettem, akkor ezekből az „élőhalottakból“ állították össze az első transzportokat haza. Ők lettek az első élő hírnökök, akik elvitték hírét annak, hová tűntünk. Hazaérkezésük után azonban berendelték őket az államrendőrségre (ŠtB), megfenyegették őket bírósággal és más következményekkel, s megtiltották, hogy bárkivel beszéljenek arról, hogyan ment soruk a Szovjetunióban, mit csináltak ott, nemhogy arról, hány ember pusztult ott el. Ez mindannyiunknál megismétlődött hazaérkezésünk után. Engem is állandóan beidéztek, fenyegettek és megfélemlítettek.

Az ő szemükben magunkon viseltük az orosz koncentrációs táborból szabadultak billogját: évekig voltunk ott valami miatt, de mi volt az, azt senki sem tudta. De mivel féltek a nagy testvért megvádolni, egyszerűen úgy regisztráltak minket, mint akik valamiért bűnhődtek ott. De miért bűnhődtek s milyen büntetéssel, az már senkit sem érdekelt. Erről beszélni egyszerűen tabunak számított.

Csak káderlapjainkra került nevünk mellé mindig egy megjegyzés: „ismeretlen okoknál fogva a Szovjetunióba szállítva”.

(Folytatjuk)