(Fotó: pixabay.com)

Olvasom az egyik ismerősöm felháborodott bejegyzését a közösségi hálón. Felháborodását az váltotta ki, hogy a napokban az egyik Nyitra felé tartó autóbuszban két hölgy, egy kicsit tőle hátrébb, szlovákul hangosan a magyarokról beszélgetett.

Az egyik azt találta mondani, „neki ugyan semmi baja sincs a magyarokkal, csak a közelében ne halljon magyar szót”, a másik meg rákontrázott, mondván, bár neki magyar az anyja, de ő bizony nem szereti a magyarokat. (A hölgyemény nyilván nem is tudatosította, mit beszél, ez ugyanis azt jelenti, hogy tulajdonképpen saját magát sem szereti. Akinek ugyanis magyar az anyja, annak akárhogy is vesszük, félig magyar vér folydogál az ereiben).

Ismerősöm szerint a két hölgy egyike azt is megjegyezte, „szerencsére, a magyarok kihalóban vannak itt, ez az utolsó generáció, amelyik még beszéli a nyelvet”…

Tekintsünk most el attól, vajon mit érezhet az az anya, akinek a gyereke megtagadja a saját fajtáját, s ezzel a saját anyját is. Ennek az írásnak az sem célja, hogy megállapítsa, mi vezethette ennek a magyar anyának a gyerekét idáig. Talán a többségi nemzetnek való állandó megfelelési kényszer, vagy az atrocitások következménye, amelyek a magyarokat érik itt évtizedek óta. De az is lehet, hogy csupán a nemtörődömség az oka, vagy valami más. Ami ebben az esetben írásra késztetett, az azonban nem ez volt.

Ismerősöm ugyanis azt írta a bejegyzésében, bár forrt benne a méreg, visszatartotta magát, nem szólt semmit, csak a könnyeit nyeldeste, s közben azzal nyugtatgatta magát, hogy egyébként „sem illő mások beszédét kihallgatni”, csak a leszálláskor küldött nem éppen baráti pillantásokat feléjük.

Véleményem szerint azonban rosszul tette, attól tartok ugyanis, a rosszalló pillantásokkal itt már nem megyünk semmire. Egyébként is úgy gondolom, ebben az esetben messze nem arról van szó, illik-e beleszólni mások beszélgetésébe, vagy sem. Az etikett szabályait ugyanis, ha már mindenképpen szőrszálhasogatók akarunk lenni, a két hölgyemény szegte meg először.

Nyilvános helyen – egy autóbuszban – mások számára is jól hallhatóan, vegyesen lakott területen, a másik ott élő nép számára bántó kijelentéseket tett. Ha így viselkedünk, nincs mit csodálkozni azon, ha valaki, aki ahhoz a másik néphez tartózónak vallja magát, kimondja erről a saját véleményét.

Félreértés ne essék, senkit se buzdítok én arra, hogy mindenképpen veszekedéssel, vitatkozással kell az ilyen és hasonló helyzeteket megoldani. De az intelligens véleménynyilvánítást, úgy vélem, semmiképpen nem nyelhetjük le. Ki kell mondanunk a véleményünket, hogy a másik fél is meghallja a füleivel azt, akkor ugyanis legalább remény van rá, hogy egyszer majd a tudatukig is eljutnak ezek a szavak.

Ám ha nem ezt tesszük, az olyan, mintha csendes belenyugvással magunk is tudomásul vennénk mindezt, s a hallgatásunkkal tulajdonképpen az ő igazukat erősítjük meg. Márpedig ebben az esetben nem is olyan távoli a kihalásunk esélye itt, a Felvidéken, amit az ismerősöm két „kedves” hölgyútitársa vizionált.