Az 1848/1849. évi magyar függetlenségi háború idején, a császári-királyi fősereg 1848 december közepén megindított általános támadása során a magyar erők mindenhol hátrálásra kényszerültek, s ekkor értékelődött fel a Nyitra vármegyében található lipótvári erőd stratégiai szerepe.
A császáriak által 1848 végén körülzárt Lipótvár maroknyi őrsége harminchat napi ostrom után, 1849. február 2-án, feltétel nélkül kapitulált Simunich altábornagy ostromserege előtt. Írásunkkal a százhatvannyolc esztendővel ezelőtti eseményre emlékezünk.
A lipótvári erőd korántsem tartozott a modern erődítmények közé, hiszen a törökök 1663. évi támadását követően, 1664-1669 között épült. Az itáliai Palma Nuova erődváros mintájára építették meg a Vág melletti olaszbástyás erősséget, amely szabályos, hatszög alakú volt. Mivel karbantartását elhanyagolták, 1848-ra már elavult a vár, hiszen védművei romlani kezdtek és megsüllyedtek, a várárkokat pedig a Nyitra hordaléka töltötte fel. A várban nem voltak bombabiztos kazamaták, raktárak, sáncrendszerét pedig nem építették ki, ezért hosszabb ostromnak nem tudott ellenállni, ráadásul sebezhetőségét nagyban fokozta az is, hogy a vár kicsiny belső területe könnyen szétlőhető volt, a védelem kulcsát képező várlövegekből pedig alig két tucatnyi állt rendelkezésre.
Lipótvár stratégiai jelentősége 1848 őszén nőtt meg, amikor a tót felkelők több alkalommal betörtek a Felvidékre. A vár parancsnoka ezidőtájt báró Karl Bibra császári ezredes volt, és az őrséget a Leon Pop őrnagy vezette, Erdélyből származó, naszódi 17. (második oláh) határőr gyalogezred 1. tábori zászlóaljának négy százada alkotta. A helyőrség névlegesen elfogadta a magyar hadügyminisztérium fennhatóságát, ám 1848. október 7-én Bibra ezredes felolvastatta az október 3-i császári manifesztumot, amellyel jelezte, hogy Lipótvár helyőrsége az uralkodó hűségén marad. Bibra ezredes nem tartotta védhetőnek Lipótvár erődjét, ezért úgy döntött, hogy miután használhatatlanná tette a várágyúkat, katonáival elvonul onnan.
Ezen tervét Nyitra vármegye főispánja, báró Jeszenák János kormánybiztos hiúsította meg, aki 1848. október 13-án a környező települések magyar és tót nemzetőreivel körülvette Lipótvárat és felszólította annak védőit a magyar zászló kitűzésére. A tárgyalások eredményeként Bibra ezredes csapataival elhagyta a várat és Jeszenák kormánybiztos utasítására háromszáz nemzetőr maradt az erősség védelmére. Kossuth hálás volt Jeszenák bátor fellépéséért, melyet levélben is megköszönt: „Azon intézkedései kormánybiztos úrnak, melyek Lipótvár parancsnokát a magyar birodalmi zászló kitűzésére kényszerítették, az Országos Honvédelmi Bizottmány részéről szívesen és teljesen méltányoltatnak.”
Báró Mednyánszky László, aki Görgei Artúr testőr bajtársa és barátja volt, 1848. október 16-án kapott utasítást Kossuthtól, hogy utazzon Lipótvárra és vegye át annak erődítési igazgatóságát. Balthasar Simunich császári altábornagy dandára ekkor tört be először Trencsén vármegyébe, ahol szétszórta Ordódy Kálmán őrnagy nemzetőrökből és népfelkelőkből álló dandárát, amelynek maradványai Lipótvárba húzódtak vissza.
Simunich egészen Nagyszombatig nyomult előre, majd miután értesült arról, hogy a lajtai táborból Guyon Richard ezredes csapatai közelednek felé, katonáival a Kis-Kárpátokban fekvő Nádasi-szoroson keresztül vonult vissza Morvaországba. Ezen intermezzót követően Mednyánszky őrnagy hozzáfoghatott a bástyás, elősáncos vár erősítéséhez, amely csak részleges kazamata rendszerrel, két lőportoronnyal és két fegyverraktárral rendelkezett, a vártüzérség kilövési lehetőségeit csökkentették az erőd melletti Mesztecskó falu házai.
Mednyánszky először a kazamatarendszer bővítésébe fogott, hogy a védőknek legyen hová húzódniuk bombázás esetén. Földből és fából ideiglenes sáncokat emeltetett, az alacsonyabb falszakaszok védelmére földdel töltött sánckosarak mögé lövegeket állított be. November végén részletes erődítési tervet nyújtott be az OHB részére, miközben a tüzérség erősítésén is fáradozott, és ezért ötven mázsa lőport és a lövegekhez lafettákat kért.
Lipótvár stratégiai szerepe Görgei tábornok szemében is felértékelődött, hiszen Simunich túlerejű támadása esetén Ordódy őrnagy ide hátrálhatott csapataival. Ennek megfelelően Jeszenák kormánybiztos megkezdte a vár élelmiszerkészleteinek és raktárainak feltöltését, az erődítési munkálatokhoz pedig igyekezett megfelelő létszámú munkaerőt biztosítani.
Görgei parancsára Mack József tüzér őrnagy kereste fel a várat, hogy annak állapotát felmérje, aki megállapította, hogy Lipótvár teljesen védhetetlen, vagyis rendes ostromot három-öt napig, egy mozgó tábori sereg ostromának pedig két hétig tud ellenállni.
December közepéig alig haladtak valamit az erődítési munkálatok. Igaz, a sánckosarak elkészültek, ám a tervezett sáncok zöme nem épült meg, Mesztecskó házait nem bontották el, és a vár készleteit sem sikerült teljesen feltölteni, ráadásul Komáromból lőport és lafettákat sem kaptak.
December 14-én indult meg a császári főerők általános támadása, amelynek során Simunich dandára a Nádasi-szorosnál megverte Ordódy őrnagy dandárját, aki csapatai egy részével Lipótvárra húzódott vissza és átvette a vár parancsnokságát. Két nappal később Guyon csapatai Nagyszombatnál szenvedtek vereséget, így a császáriak elvágták Lipótvárt a magyar erőktől. Ordódy őrnagy parancsot kapott, ha nem tudja tartani Lipótvárat, csapataival törjön ki, mentse meg az ottani tüzérségi eszközöket és csatlakozzon a magyar zömhöz. Ordódy őrnagy a helyén maradt és kb. 1400 – másutt: 1528 – katonájával és csekély tüzérséggel várta az ostromot.
A védősereg állományába tartozott az ún. Frangepán-csapat, vagyis az olasz legénységű császári-királyi 23. Ceccopieri-sorgyalogezred két századának 150 katonája, a szombathelyi 7. honvédzászlóalj 450 katonája és az érsekújvári 16. honvédzászlóalj 750, zömében tót honvédje. A védők tüzérségi lövegparkjába 24 db különböző űrméretű várlöveg és egy háromfontos üteg tartozott – más források szerint 33 felszerelt és 10 db, raktáron lévő, kisebb űrméretű ágyújuk volt –, s kb. hetven mázsa tüzérségi lőporral rendelkeztek. A vár tüzérségi parancsnokaként Gödrösy (Gruber) Fülöp százados szolgált, aki alá 84 tüzér tartozott.
Simunich már december 17-én megadásra szólította fel Ordódyt, aki ezt határozottan visszautasította. A védők december 19-én felégették a szeredi és a galgóci hidakat, valamint Mesztecskó házait is. Mivel a házakat nem rombolták földig, azok jó fedezéket nyújtottak az ostromlók számára. December 20-án zárták be a várkaput és három nappal később Simunich csapatai megkezdték Lipótvár körülzárását. Az ostromlóknak csak tábori lövegeik voltak, így Bécsből kértek ostromtüzérséget, miközben megkezdték a tüzérségi ütegállások kiépítését. Ezt a védők igyekeztek ágyúikkal megzavarni, de különösebb eredményt nem értek el.
December 29-én a beérkezett ostromlövegek tüzelőállásaikba kerültek, ám a vár bombázása csak egy nappal később kezdődött, mivel december 28-án Trakovicon levegőbe repült a császáriak tüzérségi laboratóriuma. December 30-án Simunich újabb parlamentert küldött Lipótvárba, de a várőrség ismételten elutasította a megadást. Ezt követően, délelőtt 10 és délután 16 óra között bombázták a császáriak a várat, de a védők tüzérei is derekasan helytálltak. Pár nappal később, 1849. január 7-én Simunich újabb parlamentere érkezett a várba, mire Ordódy őrnagy haditanácsot hívott össze, melyen minden tiszt jelen volt. A parancsnok megkérdezte a tisztikart, akarják-e a várat tartani, mire mindenki igennel válaszolt.
Bár a haditanács nem utasította el a kapitulációs ajánlatot, Simunichtól engedélyt kértek arra vonatkozóan, hogy futárt küldhessenek Kossuth-hoz. Ezen kérést Windisch-Grätz herceg tábornagy elutasította, követelte a feltétel nélküli megadást és a további ellenállás esetére akasztással fenyegette meg a tiszteket. Ordódy őrnagy egy héttel később értesült a herceg válaszáról, de ennek ellenére az újabb kapitulációs felszólítást is elutasította. Igaz, ebben az is közrejátszhatott, hogy Pest feladását követően Görgei hadteste Lipótvár felé tartott, így Simunich jobbnak látta az ostromzár feloldását és Görgei ellen vonulni. Erre a védők kitörtek, de a császáriak január 14-én ismét körülzárták Lipótvárt, ugyanis Görgei végül a bányavárosok felé vette az irányt.
Simunich ismételten előkészületeket tett a vár komolyabb bombázására, mire január 30-án Mednyánszky őrnagy a 16. honvédzászlóalj két századával tört ki Mesztecskó felé, de az ostromlók hamar visszaverték őket.
Február 1-jén Ordódy őrnagy megint haditanácsot hívott össze, ahol megkérdezte tüzérparancsnokát, mennyi lőszerük van? Gruber százados erre azt válaszolta, hogy „legfellebb egynapi tüzelés után az igen kis mennyiségben lévő lőpor felhasználva leend”.
Benkő Napoleon, a 16. honvédzászlóalj fiatal főhadnagya azt mondta, „ha engem kérdnek mint katonát, úgy azt felelem, hogy míg van élelmünk, lőporunk, s még van 4700 töltés, elegendő 4-5 napra, míg az ellenség rést nem lőtt falainkba, és míg kétszer legalább onnan szuronnyal vissza nem vertük az ostromló ellenséget, addig alkudozásról ne is szóljunk. Ha pedig kérdenek engem, mint magyart, úgy azt felelem, hogy az utolsó csepp vérünkig védjük a várat!”
Mednyánszky őrnagy és a Frangepán-csapat tisztjei (pl. Gustavo Massoneri hadnagy) szavaztak a további ellenállásra, míg a többiek a megadást választották. Ordódy felajánlotta, hogy átadja a várparancsnokságot annak, aki tovább folytatná a harcot, de a tisztek kijelentették, ezen esetben lemondanak.
A haditanács eredménytelenül végződött, a résztvevők abban állapodtak meg, megvárják a császáriak további lépéseit. Másnap reggel fél nyolckor a császári ostromtüzérség újra bombázni kezdte Lipótvárat, s egy óra alatt 277 lövést adtak le az erődre. A magyar tüzérség tehetetlen volt, mire a vár III. számú bástyáján Ordódy bevonatta a magyar zászlót és helyére a fehér zászlót húzatta fel. A császáriak tovább lövették a várat, erre az I. számú bástyára is fehér zászlót tűztek ki. Ekkor az ostromlók beszüntették a tüzelést. Lipótvár erődje 1849. február 2-án, péntek délután fél egykor feltétel nélkül kapitulált, a védősereg 41 tisztje és 1272 honvédje adta meg magát.
A fogságba esett honvédeket feleskették a császár hűségére és Ausztria felé indították útnak. A tisztek közül azon tíz fő ellen, akik fontos szerepet játszottak az erőd védőinek kitartásában, Pozsonyban vonták hadbírósági eljárás alá. Mednyánszky őrnagy és Gruber százados ellen is vizsgálat indult, Mednyánszky tárgyalásán Ordódy őrnagy pedig az erődítési igazgató ellen vallott és azt állította, hogy Mednyánszky és társai pressziója miatt nem tudta korábban feladni az erődöt. A két tisztet 1849. április 22-én ítélték kötél általi halálra, ám az ítéletet csak Julius Jacob von Haynau táborszernagy merte végrehajtatni. A Lipótvár védelmében oroszlánszerepet játszó báró Mednyánszky László őrnagyot és Gödrösy Fülöp századost 1849. június 5-én akasztották fel a pozsonyi Szamárhegyen. Ők voltak Haynau véres bosszújának első áldozatai.
