(Fotó: origo.hu)

Február 27-től március 5-ig a Nyitrai kerület járásaiban (Léva, Érsekújvár, Komárom, Vágsellye) fokozott ellenőrzésekkel igyekeznek kedvezően befolyásolni a rendőrség közlekedésrendészeti munkatársai a közúti forgalom biztonságát és folyamatosságát – olvasom az egyik hírportálon.

Sok minden eszembe jut erről a rövid hírről. Például az, hogy bárhol éljünk is, a közlekedési szabályok megszegése a törvénytelenség más formáival együtt ott rejtőzik a civilizáció felszíne alatt. Csak a múlt héten a Zsolnai járásban 39 ittas vezetőt csíptek el a rendőrök. Nem fér hozzá kétség: rendőri védelemre szükségünk van.

Az emberek abban reménykednek, hogy a rendőrök megteremtik a biztonságot és félnek attól, hogy visszaélnek a hatalmukkal. – Szeretek segíteni az embereknek – mondja H. Lajos, az egyik rendőr ismerősöm – vonzott a munka változatossága, amikor elhatároztam, hogy rendőr leszek.

Hogy a szolgálatuk sok mindenre kiterjed, az kétségtelen. Foglalkoznak a fa tetején rekedt macska megmentésével, a terroristák által fogva tartott túszok kiszabadításával, és a bankrablókkal is szembeszállnak. A héten pedig itt a nyugat-szlovákiai kerületben szolgálnak. A modern technika vívmányai kezdik egyre jobban elválasztani a rendőröket azoktól az emberektől, akiket szolgálnak.
– Sok városban a munkánk látszólag csak abból áll, hogy vészhelyzetben segítünk – folytatja ismerősöm, H. Lajos.
– Mit gondolsz a rendőri korrupcióról? – teszem fel a kellemetlen kérdést.
– Persze, vannak becstelen zsaruk is, de a kollégák többsége tisztességes. Határozottan elmondhatom, hogy én ezt tapasztalom.

Egy másik rendőr (volt diákom) ezt mondja: „Úgy gondolom, hogy a korrupció mindenhol jelen van. A rendőröket sem kerüli el. Olvastam róla, hogy Japánban a rendőrség hagyományosan körzeti őrsökre van osztva. A kisebb őrsökön dolgozó rendőrök barátságos szolgálata közismert. Útbaigazítanak Japán többnyire névtelen utcáin, talált esernyőket adnak kölcsön azoknak az ingázóknak, akiket elkapott egy felhőszakadás, biztosítják, hogy az ittas hivatali vezetők elérjék az utolsó vonatot hazafelé és általában tanáccsal szolgálnak, ha valaki hozzájuk fordul. Arra gondolok, hogy a mi kis régiónk ettől még messze van.

Azután eszembe jut egy kedves megtörtént eset. Közúti ellenőrzés volt a Komáromi járásban néhány évvel ezelőtt. Kamocsa egyik útkanyarulata után zöld reflexmellényes rendőrök intettek megálljt. A férjem a letekert ablakon keresztül adogatta ki sorra a személyi igazolványát, a vezetői jogosítványát, a járműbiztosítást és a kocsi műszaki állapotát igazoló dokumentumokat. Minden rendben volt, ám az igazoltató rendőr továbbra is várakozó álláspontra helyezkedett. Férjem értetlenül nézett rá. Mire a rendőr:
– És az orvosi igazolás? – kérdezte államnyelven.
– Milyen orvosi igazolás? – kérdezett vissza a férjem ugyancsak államnyelven.
– Uram, ön elmúlt hatvan éves. Ebben a korban az orvosnak kell igazolnia, hogy ön gépjárművet vezethet. Ha ezzel nem rendelkezik, kénytelenek vagyunk ötven euróra megbírságolni – hangzott a szigorú válasz.

A férjem felém fordulva kérdezte, hogy van-e nálunk ennyi pénz. A jelenetet eddig az anyósülésről figyeltem. Mély lélegzetet vettem. Kiszálltam a kocsiból. Talán arra gondoltam, hogy a rendőrnek van humorérzéke és elnézést kérhetek tőle, amiért a férjem nem vette észre, hogy megöregedett. A rendőrrel a tekintetünk nem találkozott. Hallottam, hogy enyhébb hangnemben kezd el beszélni. Azt mondta a férjemnek, hogy elengedi a büntetést, de sürgősen szerezze be az orvosi igazolást. Megkönnyebbült sóhajjal szálltam vissza a kocsiba.

Néhány nap múlva az iskolában barna hajú, barna szemű, érettségi előtt álló negyedikes diáklány keres. Mondják a kolléganők, hogy már másodszor van itt. A nevét is említik. Nem tanítok abban az osztályban, ez valami tévedés lehet. Harmadszor is keres:
– Elnézést kérek tanárnő, az édesapám küldött. Ezúton szeretne öntől elnézést kérni. Tudja, megállította magukat a minap Kamocsán.
– Na és? Nem ismerem az édesapját.
– De ő igen, megismerte a tanárnőt. Harminc évvel ezelőtt tanította őt. Nem itt, nem ebben az iskolában, Udvardon.
Valóban tanítottam ott.
– Az édesapám nagyon elnézést kér, hiszen a tanárnő tanította meg szlovákul…

Becsukom a tanári szoba ajtaját, s befelé indulva arra gondolok, hogy mégiscsak „hálás” feladat szlovák szakos tanár néninek lenni…