Féltve őrzött régi tárgyaim között van egy szűk nyakú, öblös, mázatlan cserépedény, melynek a füle üreges és a közepe táján csöcs, azaz kerek nyílás van. Ez az aratókorsó, illetve népies nevén csöcsös korsó, melyet vízhordásra, -tárolásra használtak.
Azért volt mázatlan (a nyaka és a csöcse szegélyének, karimájának kivételével), hogy „anyagában szellőzhessen”, és így a legnagyobb kánikulában is hűs maradjon benne a víz. A korsósok az edény fülét egy hegyes pálcikával, a szutyogtatóval csővé lyukasztották, a felső részre pedig agyagcsecset nyomtak, abból szívhatták a vizet a szomjazók.
„Ha ti jégbe hűtött cifra üvegeitekből olyan jóleső italt tudnátok húzni, mint ezek húznak itt a csöcsös korsóból, vagy a csobolyóból” – írja Gárdonyi Géza Az én falum (Ebéd a körtefa alatt) című művében az aratókról. Ez a jóleső ital tehát többnyire a friss, hűvös és a nyári melegben kellemesen üdítő víz volt, mellyel például az aratás nehéz fizikai munkája közepette oltották szomjukat eleink, innen a cserépedény másik neve, az aratókorsó. A régi koroknak ez a néma tanúja vajon hány alkalommal lehetett „résztvevője” az aratásnak és ha valami csoda folytán képes lenne mesélni, vajon mi mindent tudhatnánk meg tőle erről a nehéz, ám mégis örömteli, a következő évi mindennapi kenyeret biztosító munkáról?
A búza aratása Péter-Pál napján, június 29-én vette kezdetét, mely a nyári mezőgazdasági tevékenységek közül az egyik legnehezebb, de ugyanakkor a legfontosabb munkának számított. A munkához már jó előre mindent előkészítettek. Megkalapálták, megfenték a kaszákat, kötőnek sást szedtek, előkészítették a kötözőfát is. Magyarországon a 16. századtól kezdték az addig csupán szénamunkára használt kaszával a gabonát is vágni, ezt megelőzően sarlóval arattak. Néhány héttel korábban már felfogadták az aratókat. A részes aratók bér fejében megkapták a tizenegyedik vagy a tizenkettedik részt, azaz hetest, kilót vagy mázsát. Régen Péter-Pál napján a gazda délután kiment a búzaföldre, keresztet vetett, majd levágott néhány kévére való gabonát. A levágott gabonát kévébe kötötte, és egymásra rakta. Ezzel jelképesen megkezdte az aratást, eleget tett az ősi szokásnak. Egyes csallóközi falvakban általános volt az a szokás is, hogy az aratáshoz szükséges eszközöket, szerszámokat: kaszát, gereblyét, kötözőfát, sarlót, a tokmányt a tarisznyával a templom falához rakták, hogy a pap megszentelje vagy megáldja.
Az aratók munkája igen nehéz volt. Kora hajnalban, már három órakor kint voltak a földeken vagy otthon, a szérűben. Délután öt-hat óráig vágták a gabonát, oly módon, hogy a búzát rávágták, azaz lekaszálva rádöntötték a még álló sorokra, onnan szedték marokba, majd kötötték kévékbe, utána pedig a kévékbe kötött terményt kepékbe, keresztekbe rakták. Az összehordott kévék után a tarlót a marokszedők gereblyével fölhárították. Ez volt a háradék, mely kévébe kötve mindig a kepe végébe került. A búzát egy erős férfi aratta, a ledőlt szálakat asszony vagy lány, a marokszedő sarlóval, vagy fakampóval, néhol pedig puszta kézzel felszedte és marokba rakta. Utánuk ismét férfi, a kötöző dolgozott, akinek a markok kévékbe rakása és kötözése volt a feladata. Természetesen máshogy folyt az aratás a kis- és középparaszti gazdaságokban és máshogy az uradalmakban, ahol egész aratóbanda vágta egyszerre a búzát.
Az aratók sokszor este tíz-tizenegy óráig is dolgoztak. Az ebédet asszony, vagy gyermek vitte nekik, vagy ha távol arattak, akkor a tábla szélén bográcsban főzték. Majd rövid pihenés következett és folytatódott a munka. Felüdülést csak „főszereplőnk”, az aratókorsó nyújtott, a már említett csodálatos tulajdonsága miatt, hogy a legnagyobb melegben is hűvösen tartotta a vizet. Ha munka közben elfogyott a víz, ami gyakran előfordulhatott, hiszen a nagy hőségben sokat kellett inni, a kötőterítő gyereket vagy a kötözőt küldték vízért.
A hőség és a megfeszített munkatempó különösen próbára tette az embereket, mégis sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztak, gyakran ilyenkorra maradt a kévék keresztbe rakása, az elhullott kalászok összegereblyézése. Ha messze kellett volna menniük, gyakran ott is aludtak a búzatábla tövében. A kaszával végzett aratás két-három hétig is eltartott, főleg az uradalmi részes aratók számára, akiknek ebben az időben kellett megkeresniük a következő évre való búzarészüket. Az aratás befejeztével a kévéket biztos helyre vitték, vagy hatalmas asztagokat raktak belőlük, vagy pedig csűrökbe, pajtákba rakták. Ezután következett a cséplés, amikor cséppel kiverték a kalászból a magot. A kézi cséplés, illetve a csép szerepét később átvette a cséplőgép, mely az első modern mezőgazdasági gépként vonult be a paraszti gazdálkodásba.
Az aratás utolsó mozzanata a búza elraktározása, ennek vidékenként többféle módja ismeretes, néhol speciálisan kialakított vermekben, másutt kasokban, kifejezetten erre a célra készült gabonás házikóban, hombárokban, szuszékokban, ládákban tárolták, illetve esetenként a portyázó ellenfél elől rejtették el az életet jelentő búzát.
A nagygazdák aratókat fogadtak a gazdaság nagyságától függően. Erre a munkára még a tél folyamán, a farsangi időszakban bebiztosították magukat, „egyezséget kötöttek”, megegyeztek a fizetségben. A fizetség mindig bizonyos gabonamennyiség volt. A szegény családok így biztosították maguknak az egész évi gabonát, az élelmet. Ha a faluban nem volt alkalom, akkor a közeli vagy távolabbi falvak uradalmi birtokaira szegődtek el.
Mint korábban említettük, az aratás eszköze a kasza volt, mellyel nemcsak ügyesen bánni kellett tudniuk a férfiaknak, hanem fenni is kellett. E célból a kaszások időközönként megálltak kaszát fenni. Erre szolgált a derékra erősített tokmányban a víz és a kaszakő. A kasza nyelét kissé megdöntve a földre támasztották, kinyújtott bal kézzel megfogták a kaszapengét, és jobb kézzel gyors mozdulatokkal végigfenték az élét. Ez egy szusszanásnyi pihenőt is jelentett. A déli pihenő alatt pedig kalapálták a kaszát.
A kaszásokat a marokszedők követték. Sarlóval, hajolva szedték fel a learatott gabonát. Egy marok megközelítőleg annyi levágott gabona, amennyit egy ember lehajolva, kinyújtott karjával testéhez szorítva fel tud emelni. Az összefogott markot egy kicsit megigazították, földhöz verték az alját, hogy egyenes legyen a „segge”. Ez csak ritkán sikerült, mert igyekezni kellett az arató után. A marokszedőnek akkor is nehéz dolga volt, ha a gabona megdőlt, vagy a sok eső és zivatar összekuszálta. A kaszáló ilyenkor nem tudott szép rendet vágni, mert összekuszálódott, nehéz volt kibogozni, így a marokszedés lassan ment. A markot a renddel ellenkező irányba fektették le a tarlóra. Voltak olyan marokszedők, akik hátrafelé haladva szedték a markot, kinek mi állt jobban a keze ügyébe.
A marokszedés után a kötözés következett. Minden harmadik-negyedik maroknál egy kötelet terítettek le, és ebbe 2–3 vagy 4 markot tettek bele, majd jött a kötöző, aki bekötötte a kévét. Volt egy kötőfa, ennek segítségével kötötték meg a kötelet. A köteleket még télen készítették el rozsszalmából, amit kézi cséppel csépeltek ki, hogy a szára épen, szépen megmaradjon. Ha szép magas volt a búza, és nem volt elegendő kötél, akkor ott helyben készítettek. Két maroknyi búzát vettek, a kalászos végén keresztbe helyezték és megfordították, csomót vettek vele; úgy mondták, hogy papucsot csinálnak. Ezt terítették le, ebbe rakták a markokat és kötötték meg. Előnye ennek a kötélnek az volt, hogy csépléskor, masinázáskor a kötelet csak kioldották és a kévével együtt beengedték a dobba, míg a másik kötelet kioldás után ki kellett húzni és ledobni a földre. Masinázáskor le kellett dobni, nem lehetett beleengedni a dobba, mert akkor befúlt a masina. Masinázásnál a gyermekek munkája volt a madzagot összeszedni, összerakni és csomóba kötni.
A megkötött kévékből kereszteket vagy félkereszteket raktak a tarlón. A kévéket kereszt alakba, a kalásszal befelé rakták. Ezután a learatott földet, a tarlón elmaradt kalászokat összegereblyézték. Ezt legtöbbször hazavitték a tyúkoknak, ludaknak. Akármilyen nehéz és fárasztó munka is volt az aratás, jókedvvel, örömmel végezték, értelmét, eredményét látták. Este a napi munka befejeztével mindig énekszóval tértek haza, hiszen az egész évi megélhetésnek, a biztonságos jólétnek az alapját teremtették meg.
Az aratás befejezésekor mindenhol szokás volt az aratókoszorú kötése, átadása. A nehéz munka befejezésekor a gazda, gazdasszony megvendégelte az aratókat. Az aratási koszorút a ház bejáratánál, az eresz alá akasztották fel, ez jelezte, hogy ennél a gazdánál befejeződött az aratás. Azt a marokszedőt, vagy aratót, aki a gazdának a koszorút jókívánságok kíséretében átadta, a gazda, vagy a gazdasszony leöntötte egy pohár vízzel, hogy a következő évben ne legyen szárazság. Sokfelé szokásban volt, hogy az utolsónak learatott búzaföldön egy kis darabon a kalászokat meghagyták az ég madarainak.
A mai napra szánt időutazásunk után térjünk még vissza a csöcsös korsóhoz, mely bár feltehetően sokszor járt a kútra, szerencsére mégsem jutott a híres turi, azaz mezőtúri korsó sorsára. Egy versike szerint abból ugyanis „Soha nincsen elég/ Törik, pusztul mindég”. Ez a példány sok-sok aratás néma tanújaként túlélte az évtizedek viharait, hogy aztán egy rég lebontott parasztház padlásáról egy garázs limlomos zugába, majd onnan ajándékként továbbőrzésre hozzám kerüljön. Törölgetése, portalanítása közben a múltkor mintha panaszkodott volna, hogy teljesen kiszáradt, olyan régen nem öntöttek bele vizet, bár szerintem ezt a klóros fajtát nem igazán szeretné…
(Felhasznált irodalom: Manga János: Palócföld)
