Az új helyen, az új táborban minden elölről kezdődött: kihallgatás, pszichikai nyomás, reménytelen várakozás. Elkezdődött az 1949-es év, tehát elhurcolásunk ötödik esztendeje. Ebben az időben már érdeklődni kezdett a külföld az elhurcoltak iránt, és az NKVD szerveinek nem volt mindegy, hányan halnak meg közülünk.
Szigorúbban számon kértek dolgokat Moszkvából, s megtudtuk azt is, hogy Moszkvába kell jelenteni minden éhségsztrájkot is, ha négy napnál tovább tart. Orvos barátommal megegyeztünk hát, hogy éhségsztrájkba kezdek, hogy kiharcoljak mindkettőnk számára valami végleges megoldást. Neki nem volt szabad éhségsztrájkot folytatnia, mert ott is orvosként dolgozott, s orvosi esküje tiltotta, hogy kockáztassa a rábízott emberek életét.
Elkezdtem visszautasítani az ételt, amit a priccs mellett halmoztak föl számomra, hogy kísértsen. Másnap fájdalmat kezdtem érezni. Fokozatosan legyengültem, s ezt az állapotot használták ki az oroszok, hogy kihallgatásra hívjanak, s mindenféle fenyegetésekkel megpróbáljanak meggyőzni, hogy fogadjam el az ételt. Kihallgatás alatt állnom kellett előttük, pedig alig álltam a lábamon. De hajthatatlan maradtam. Nem volt mit vesztenem, mert így élni egy további, ötödik évig remény nélkül nem volt kedvem. A további két napon is megpróbáltak rábeszéléssel és fenyegetéssel változást elérni, de a negyedik nap végén megígérték, hogy hazaküldenek, ha elkezdek enni. Valószínűleg féltek esetünket Moszkvának jelenteni és féltek egy esetleges vizsgálóbizottság érkezésétől.
Óvatosan, barátom felügyelete mellett kezdtem újra enni. Újra meg kellett fürdenünk, kaptunk tiszta alsóneműt és ruhát, s éjfélkor felültettek egy személyvonatra, állítólag a csehszlovák határ felé. Két nap és éjszaka aludtam a gyengeségem miatt, s csak akkor ébresztettek fel, amikor ki kellett szállnunk. De majdnem megőrültünk, mert Csop helyett Odesszában tettek ki. Teherautó várt ránk, ismeretlen helyre kellett szállítania.
Elvesztettem önuralmamat, s a parti falon át a tengerbe akartam vetni magam. A minket kísérő tiszt azonban erőszakkal megakadályozott benne, s először meg is szólalt. Azt mondta, győződjünk meg róla, hogy fegyvertelen, ő a „békekísérőnk”, s le kell adnia minket a nem messzi Lustdorfban a csehszlovák hazatelepítő táborban, ahová naponta érkeznek az NKVD összes táborából az utolsó csehszlovák személyek. Ám az első örömünkből, amelyet többéves kálváriánk gyors befejeződése fölött éreztünk, már másnap ki kellett józanodnunk. Közölték velünk, hogy nincsenek meg az irataink, ezeket tévedésből nem küldték velünk együtt, s míg kikérik Moszkvából, várnunk kell a hazatérésre. Tehát egy újabb trükk, s mi lesz utána? Nagyobb adag élelmiszert kaptunk, naponta lemehettünk a tengerhez, napozhattunk, de mindig fegyveres katona őrzött. Állítólag azért, nehogy átússzuk a Fekete-tengert Törökországba!!!
Lassan meghíztunk, arcunk kikerekedett, majdnem úgy néztünk ki, mint az üdülővendégek. Valószínűleg ez volt a játék célja, mert három hónap elteltével közölték, mégis megkerültek irataink (!), s másnap indulunk haza. Természetesen nem hittünk nekik, hiszen annyi hazugságot hallottunk már. De reggel egy fegyvertelen tiszttel együtt felszálltunk a vonatra, amely Csopba szállított, Ágcsernyővel szemben. Egész testünkben reszkettünk, alig tudtuk kivárni a pillanatot, amikor átlépjük hazánk határát, s újra szabadok leszünk.
Az orosz tiszt átadott a csehszlovák ŠtB (államrendőrség) nyomozójának, aki rögtön ezzel fogadott: „A törvény nevében letartóztatom!” Nem akartunk hinni a fülünknek, s azt kérdeztük, így fogad-e hazánk ennyi év szenvedés után? A válasz megdöbbentő volt: „Ne beszéljenek egymást közt sem, önök foglyok!” Végigfutott rajtunk a hideg. Erre nem voltunk felkészülve! Vagy csak azért bánt velünk ilyen gyűlölködve a nyomozó, mert Lustdorfban – hálául négy és fél éves oroszországi munkánkért – vadonatúj német tábori csendőri egyenruhába öltöztettek? Az oroszok szemében ez nagy kitüntetés volt. Hiszen saját embereiknek sem volt mit felvenni, kopott orosz uniformisokban jártak, amelyekben leszereltek.
De Kelet-Szlovákia lakosai is, akikkel aztán együtt utaztunk a vonaton, gyűlölettel néztek ránk. Viselkedésükre az is hatott, hogy az ŠtB nyomozója kísért minket. Kassán aztán röviden megpillantottam bátyámat, aki ügyvéd volt, de neki sem engedték meg, hogy beszéljen velem. S néhány pillanat múlva bezárult mögöttünk a börtön kapuja! Egymástól elkülönítve, étel, ital nélkül vártunk reggelig, amikor valami tiszt elé vezettek, aki közölte, nem találták nevünket a háborús bűnösök listáján, így tehát szabadok vagyunk, s mehetünk haza. Kiállítottak nekünk egy-egy vonatjegyet óhajunk szerint, s a kassai Hazatelepítő Bizottság elnökének aláírásával egy igazolást (D.R. 3314 sz., 1949.6.15-i dátummal) arról, hogy közegészségügyi szempontból megvizsgáltak, s ideiglenesen rendben találtak. Hibát nem találtak, így állandó lakhelyünkre bocsátanak.
Ennek az igazolásnak kellett pót-személyazonossági igazolványként szolgálnia. E darabka papíron kívül soha senki nem volt hajlandó igazolni, hogy 4,5 évet töltöttem Oroszországban, nemhogy még ott-tartózkodásom okát. Nem volt mivel igazolnom magam. A káderlapjaimra csak beírták: „Ismeretlen okoknál fogva egész idő alatt a Szovjetunióban tartózkodott.“ Így ragasztották rám a szovjetellenes tevékenység billogját, amit magamon hordtam további évtizedeken át. Hogy ez akkor mit jelentett, mindenki el tudja képzelni.
(Vége.)
(A továbbiakban Pásztor Géza szlovákiai életének sorsfordulóit meséli el, az ŠtB örökös zaklatásait, mindezt a fenti bejegyzés okán. A gyanú árnyékát nyugdíjazásáig nem tudta letörölni magáról. És soha nem kapott választ arra a kérdésre: „MIÉRT???” Végül 1983-ban feleségével együtt Nyugat-Németországba települt át hivatalos engedéllyel. „Emlékiratait” már ott írta meg.)
Fordította és kiegészítette:
Flórián László, 2016
