Fraňo Král (1903-1955), a szlovák irodalom jeles alakja rövid életpályája során a nógrádi tájakkal is kapcsolatba került. Egész pontosan a Szécsénykovácsi körüli vidékkel, illetve az e faluhoz tartozó Petőpuszta népével, azok közül is elsősorban az ide települt kis lélekszámú szlováksággal. De miért és hogyan is történt ez?
Köztudott, hogy az író eredetileg pedagógusnak tanult, s mint fiatal tanítót ide helyezték 1928-ban, amikor is az itt rekedt hajdani szlovák cselédek és a beköltözött fináncok gyerekei számára a Csehszlovák Köztársaság első évtizedében megnyitották a szlovák iskolát.
Ahol a lassan folydogáló Ipoly egy éles kanyart ír le délnek, majd északnyugati irányba folytatja útját, ott találjuk a kis nógrádi községet, Szécsénykovácsit.
A hajdan kisebb-nagyobb kúriákkal, úrilakokkal ékeskedő, de viszonylag szegény falu gyönyörű környezetben települt, a természet megannyi csodájával megáldva. Talán ezért is vonzódtak ide egykor a nemesurak. Az 1770-es úrbérrendezés alkalmával olyan birtokosok nevét jegyezték fel, mint Krúdy Pál, Csemiczky Ferenc, Fáy Dániel és Radványi Ferenc özvegye. Az 1826-ban feljegyzett további birtokosok Horváth Gedeon, Fáy Károly, Tapolcsányi Pál, Ambrózy Lajos és Radványi János voltak. A vármegye XIX. századi monográfiája szerint kúriát építtetett itt Prónay Elek, Szent-Iványi Ferenc és Szerémy Gábor (Borovszky é.n., 128). Ekkor a községhez sorolták Cseres- és Petőpusztákat, valamint Benevölgy-, Gellén-, Hársas- és Porpásttanyákat.
Petőpuszta egykor önálló település volt, egy 1467-ben kelt forrásban Pethewfalva alakban fordult elő a neve. Ez idő tájt Petőfalvi Pál birtokolta, majd a török idők alatt a helység teljesen elpusztult. 1726-ban pusztaként említik, s a birtokosok egész sora osztozott rajta, mint Darvas János, Pongrácz Boldizsár, Horváth László és egy Szilassy nevű kapitány özvegye.
Fényes Elek helynévtárában Szécsénykovácsi magyar faluként szerepel 258 katolikus, 48 evangélikus, 4 református és 5 zsidó lakossal, több szép „uri lakházakkal”. A geográfus szerint „Földei e térségnek termékenyek, erdeje nevendék. Az Ipoly ezen falut félhold formára bekeríti, s itten jóval mélyebb lévén mint egyebütt, halászatja is jövedelmesebb.” (Fényes 1984,74) Jekelfalussy József statisztikai adatai szerint a falunak a XIX. század végén 376 lakosa volt, mégpedig 361 magyar és 15 tót; 257 római katolikusnak, 112 evangélikusnak, 7 pedig izraelitának vallotta magát (Jekelfalussy 1892,358).
A fordulatok nem mindig tettek jót a településnek. 1918 után a helyiek még szabadon átjárhattak az Ipolyon túli rétjeikre, földjeikre, s művelhették azokat. Álltak a hidak, bár a folyó jobb oldali partján errefelé is felépültek a csendőrlaktanyák, s nemcsak a petői uradalomba érkeztek evangélikus szlovák munkások, hanem fináncok is jöttek. Petőn később felépült a „jubileumi iskola”, ahol szlovákul oktattak. A neves szlovák író, Fraňo Kráľ még nem itt kezdett oktatni, de ő tekinthető az egyik alapító tanítónak.
A Szécsénykovácsihoz tartozó Petőpuszta, avagy ahogyan errefelé mondják, Pető Fraňo Kráľ révén tehát bekerült a szlovák irodalomtörténetbe s a szépirodalomba is. Mint említettük, a szlovák író 1928-29-ben a pusztai iskola tanítója volt, s itteni élményeiből született a Csenkóné gyermekei című ifjúsági regényének egyik fejezete.
Számunkra a regény főként azért érdekes, mert az író a kívülálló, az idegenből jött tanító szemével láttatja az itteni tájat, az Ipoly mentét. „A vidék – írja egy helyütt – errefelé sík, termékeny. Szőlőt, cukorrépát, búzát termelnek. A sáros, kátyús utakat akácsorok szegélyezik, amelyek tavasszal óriási virágcsokorrá változnak, s bódító illattal töltik be a vidéket. S ha egy-egy heves felhőszakadás után az Ipoly kiömlik a medréből, a környező réteket és szántókat, az egész sík határt egyetlen végeláthatatlan tóvá varázsolják, el sem képzelhetni mesébe illőbb, álomszerűbb tájat.” Valójában csak a Tátra égbe törő csúcsaihoz szokott tekintet számára tűnhetett síkságnak a lankás, dombos Ipoly mente, mint Nógrád általában.
Említésre méltó Fraňo Kráľ művének egy másik részlete is: a Petőpusztára kinevezett regénybeli tanító — aki nem más, mint maga az író — megérkezésekor ilyen párbeszédre kerül sor:
„–Kérem szépen, én vagyok az új tanító, nem tudnának útbaigazítani, merre van a szállásom?
–Nem tudok tótul…
Itt az alvégen ugyanis csupa magyar lakik. Bár ők is tudnak róla, hogy a közeli napokban iskola nyílik itt, de elégedetlenek, mert ők magyar iskolát szerettek volna. Hanem, hogy az iskola szlovák nyelvű legyen, arról már régen gondoskodtak a határőrök, akik egytől egyig cseh és szlovák nemzetiségűek. Az ő gyermekeik is felcseperedtek már, iskolába valók, s nem szeretnék, ha a gyerekek elfordulnának apáik nemzetiségétől.”
Mindenképp tanulságosak és elgondolkodtatóak a fenti sorok. Különösen ott, ahol népek és nyelvek találkoznak – napjainkban is.
A helytörténeti kutatók kiderítették, hogy Fraňo Kráľ Petőn Luptákéknál lakott. Ján Lupták, az író egykori diákja még az ezerkilencszázkilencvenes évek elején is élt, és jól emlékezett a beteges, de tevékeny tanító úrra.
Az itteni kisiskola körzetesítéséig őrizték azt az osztálykönyvet is, melyet az író vezetett, ám a körzetesítés után sajnos nyoma veszett. Mint ahogyan tönkrement a Fraňo Kráľ itt-tartózkodásának emlékeit bemutató kis dokumentumkiállítás is. Csak az egykori iskola falán elhelyezett emléktábla maradt érintetlen.
Van egy kőhasábra helyezett márvány emléktábla a település belterületének utcáján is, melyen ez olvasható: V Peťove 1928 pôsobil/ učiteľ, spisovateľ/ národný umelec/ FRAŇO KRÁĽ/ 1903-1955/ Spoločnosť A.H. Škultétyho/ Veľký Krtíš 2005 (1928-ban Petőn tevékenykedett/ Fraňo Kráľ/ 1903-1955/ tanító, író/ nemzeti művész/ A.H. Škultéty Társaság/Nagykürtös 2005/ Milyen jó lenne, ha a régióban a kétnyelvűség a szlovákok állíttatta emléktáblákon is érvényesülne. Hírértéke így talán még nagyobb lehetne.
