Móricz Zsigmond, a magyar irodalom kiemelkedő képviselője, a nagy realista író a húszas-harmincas években sokat barangolt az akkori Magyarországon, s járt az elcsatolt magyar területeken is. Az is köztudott, hogy az írót milyen szálak fűzték a Felvidékhez: elsősorban Érsekújvárhoz és Gömörhöz.
Móricz palócföldi, pontosabban Ipoly menti látogatásairól a Magyar irodalmi helynevek című kiadvány nem tesz említést (Erős Z., 1985). A kötet bővített és átdolgozott kiadásában viszont azt olvassuk, hogy az író „1932 májusában látogatóban járt Ipolyságon. Az itt szerzett élményeiről riportsorozatot írt.”(Erős Z., 1995) Ugyanebben a könyvben írja a szerző, hogy „Móricz Zsigmond Bözödi György kíséretével 1931 januárjában riportúton járt Drégelypalánkon és a környező falvakban. A Kis falvak, nagy bajok c. riportsorozata a Gyalogolni jó c. kötetben jelent meg.”
Azt hiszem, a fenti sorokban a két helységben, két különböző időpontban megvalósult látogatás dátuma keveredik. 1932-ben az író valójában járt egy előadáson és könyvbemutatón Ipolyságon, de nem májusban, hanem az év első hónapjában. Arról pedig nincs tudomásunk, hogy itteni élményeiről riportsorozatot írt volna, ugyanis csak másfél napot tartózkodott a városban.
A drégelypalánki út alkalmával készített az író riportokat és megfigyeléseket. Hogy erre pontosan mikor került sor, nem tudjuk. A községben található Móricz-táblán feltüntetett látogatási dátum nem 1931, hanem 1932, s ekkor jelent meg a Kis falvak, nagy bajok című írása is, mellyel nekünk is érdemes hosszabban is foglalkoznunk.
Az író szép leírással indítja riportját, mely a palócföldi táj egy szeletét tárja elénk: „Át kellett mennem egy rendkívüli szép útvonalon a nógrádi és honti vadregényes, szelíd tájon. A magyar romantika egyik fejezete termett itt.
Találomra megálltam egy községben, Drégely vára alatt. Arany János áldott, szenvedő, édes és szelíd szava állított meg: Felhőbe hanyatlott a drégeli rom… Arany sose volt Drégelyben, s ez a sor annyira jellemző, hogy ma is felhőben van a drégeli várrom – nyomát sem lehet látni a faluból.”
Móricz ezután nem a táj szépségeit, a történelem tükörcserepeit kutatja, hanem a jelenben próbál tájékozódni, emberközelbe akar kerülni. A bíróhoz és a jegyzőhöz intézett első kérdése: Hogy élnek? S erre a frappáns, lényegre törő, de a szomorú valóságot feltáró válasz: „Mint mindenütt, mint akárhol az ilyen kis magyar falvakon. Élnek. Még élnek egy kicsit. /…/ Nagyon nehezen, nagyon keservesen. Van legalább harminc család, amelyik ősz óta nem látott kenyeret, s aratásig nem is fog. De nagyon sok család van, ahol évek óta nem vágtak disznót és semmi zsírozójuk nincs. A legszegényebbek nem is krumplin élnek, hanem kukoricán. Megfőzik a szemes kukoricát vízben, s azt eszik reggel is, délben is, vacsorára is.” S Móricz ehhez nyomban hozzáteszi: „Ez annál sajnálatosabb, mert az a nép, a nagyszerű palóc nép, végtelenül szorgalmas és ötletes, furfangos, mindent kitalálnak és mindent megpróbálnak, hogy boldoguljanak.” Fő foglalkozásuk az állattenyésztés és a háziipar. „Nagyszerű füzeseik vannak, tömérdek kosarat tudnának kötni, csak nincs piaca ennek sem” – olvassuk tovább a riportban. Sajnos, fő piacukat, az ipolyságit is elzárta tőlük Trianon.
S amint Móricz tovább írja: „azért nem hagyják el magukat, a magyar szellőst, a gatyát már itt nem viselik, nadrágban járnak. És pedig bricseszben, vagy »buggyos nadrágban«, »lengyel nadrágban, s a fehérnép pláne igyekszik jól öltözni.”
Az öregbíró véleményére is odafigyel Móricz. A bölcs öregére, aki azt tartja: „az embernek ha nadrágja nincs, az se baj, csak adóssága ne legyen”. S amikor Móricz azt kérdi tőle: „Gyerek van-e elég?”, az egyszerű és intelligens gazdaember így felel: „A van, hálaistennek. Kétszázhatvan gyerek ebben e kis faluban az iskolában és négy tanító.” Az egykével kapcsolatban feltett kérdésre pedig azt válaszolja, hogy „ahun spekulálnak a gazdák”, ott van, de „a szegények kipótolják”.
A falu egyes embereit mustrálva írja Móricz az alábbiakat: „Az utcán nagybajszú öreg törökök mennek. Olyan igazi törökök, a lógó, mellig érő nagy bajuszukkal, mint Anatóliában. Onnan is jöttek az ősök.
Török maradék ez – mondja a bíró, s megállít egy hetvenhét esztendős öreg gazdát. – Csosza bácsi… Csausz vót, csausz volt ennek valaha az öregapja.
Fantasztikus egy világ az a magyar világ. Ma a siralom völgye, de lesz ez még jobban is, ugye magyarok.”
Palócföldön járva nem hallgathatjuk el, hogy írt Móricz földinkről, Mikszáth Kálmánról is egy szép tanulmányt. A nagy palóc halála kapcsán a Vasárnapi Ujság közölte Móricz dolgozatát, melyet így indít: „Mikszáth Kálmán meghalt. Abban a percben, mikor megélte teljes életét, mikor megaratta, ami neki termett, s mikor megérett ő maga is a jó aratásra; abban a percben, mikor a jó Isten legtöbb áldással takaríthatta be őt régi rakott csűrébe.” Móricz szerint Mikszáth az „utolsó öreg bölcse volt a magyar irodalomnak”.
Móricznak utcája, a polgármesteri hivatal falán pedig emléktáblája is van Drégelypalánkon. Ez a szöveg olvasható rajta: „Móricz Zsigmond 1932 januári látogatásának emlékére. Állíttatta: a Salgótarjáni Madách Imre Gimnázium Irodalmi Szakköre. 1966.”
