A trianoni határmódosítás után Móricz 1926-ban járt először Szlovákiában. 1927-ben hosszabb előadói körúton vett részt: megfordult Érsekújváron, Komáromban, Léván, Losoncon, Pozsonyban és Rozsnyón. Előadásainak tiszta jövedelmét ekkor a Csehszlovákiai Magyar Diáksegély alapjának megsegítésére ajánlotta fel.
1930-ban a pozsonyi és a prágai magyar egyetemisták meghívására érkezett Csehszlovákiába. Mindenütt lelkesedéssel és nagy-nagy szeretettel vették őt körül. (Móricz Zsigmond: Este tűz mellett. Szalatnai Rezső Előszava. Budapest, 1957) Arról, hogy Móricz 1932-ben Ipolyságon, ebben a határ menti kisvárosban, a régi Hont megye székhelyén is járt, A Hét című társadalmi hetilap 1931-es és 1932-es évfolyamának számaiból értesültem először honismereti kutatásaim során. (A lap 1929–1934 közt jelent meg Ipolyságon. Kiadója és főszerkesztője dr. Salkovszky Jenő ügyvéd, szerkesztője egy ideig Farkas István volt.) A folyóiratban megjelent cikkekből, beszámolókból kiderült, hogy az ipolysági Móricz-est nem mindennapi eseménye volt a város, illetve a környék magyarságának. Erről egyébként az a beszélgetés is meggyőzött, melyet még 1979-ben folytattam azokkal, akik 1932-ben ott voltak a nagysikerű előadói esten, illetve akik találkoztak, beszéltek Móricz Zsigmonddal.
A tervezett rendezvényről először A Móricz Zsigmond, a „magyar irófejedelem” Ipolyságon című írásban adtak hírt, hangsúlyozva, hogy az író ipolysági előadása „értékesebb lesz” a többinél, mivel a találkozó vendége csak a városban fog szerepelni, s nem „irodalmi körútra indul”. Az 1932. január 2-i számban újabb hírközlést olvashatunk az SZMKE által rendezendő nagyszabású irodalmi estről. A Móricz Zsigmondék Ipolyságon című írásban említik, hogy a találkozót eredetileg január kilencedikére tervezték, ám elhalasztották január tizenhatodikára, mivel az írónak „a Nyugat jubileumi ünnepségén kellett részt vennie”.
Az újságcikkben ezenkívül a következőket olvashatjuk: „A január 16-iki nagyszabású kultúrestre máris nagyon sokan készülnek, s előreláthatólag szűknek bizonyul majd a volt vármegyeháza színházterme is.” Az idézett hetilap következő számában /1932. január 9./ a Móricz Zsigmond-est műsorát ismertetik. Eszerint az írónak az előzetes terv értelmében Az ifjú magyar irodalom és a Hogyan terem a magyar nóta? címmel két előadást kellett volna tartania. A programban azonban – amit a találkozó utáni tudósítás is igazol – változás történt. A Hét január 9-i számában találunk még egy vastag betűkkel szedett, keretbe foglalt hirdetést is, amely így hangzik: „Január 16-án este Móricz Zsigmond és Simonyi Mária fellépésével nagyszabású irodalmi est a vármegyeháza nagytermében. Közreműködik még Kállai Zsuzsika, M. Osztovszky Ilona, Marczy Hedy, Farkas István, Dr. Salkovszky Jenő. Helyárak: I. hely 20 kč. II. hely 12 kč, III. hely 8 kč, állóhely 5 kč, diákjegy 3 kč. Jegyek máris előjegyezhetők.”
A Hét című lapból azt is megtudhatjuk, hogy a találkozóra az ipolysági könyvkereskedésben az író Forr a bor című regényét rendelték meg. „Városunkban máris keresik a Móricz-könyveket, mert sokan előre meg akarnak ismerkedni a magyar toll legelőkelőbb és legnagyobb harcosával” – olvassuk a január 2-i számban.
Az író 1932. január 16-án délelőtt érkezett Ipolyságra feleségével, Simonyi Máriával. Farkas István, a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület titkára vezette a vendégeket a Lengyel Szállóba (később Ipoly Szálló!, ahol Zanoletty József városbíró üdvözölte őket, majd dr. Salkovszky Jenő az „SZMKE és a magyarság nevében mondott érzésekben gazdag felköszöntőt és szívélyes istenhozottat”. Ebéd után az író a város nevezetességeit tekintette meg, majd látogatást tett Salkovszky Jenőéknél és Farkas Istvánéknál. A találkozó este nyolc órakor kezdődött a régi vármegyeháza nagytermében. Itt ugyancsak Salkovszky Jenő mondott üdvözlő beszédet, Farkas István pedig ismertette az író életútját, regényalakjait.
Móricz saját életútjáról és írói munkásságáról beszélt, később pedig az Ebéd című novelláját olvasta fel. Simonyi Mária Babits-, Kosztolányi-, Ady-, Gellért-, Somlyó Zoltán és Erdélyi-verseket szavalt. A Hét január 23-i számában így írtak a találkozóról: „Este nyolc órára a vármegyeháza nagyterme zsúfolásig megtelt intelligens és megértő közönséggel. A messze vidék is képviselve volt, hogy a magyar toll apostolát és a magyar előadóművészet egyik leghivatottabb reprezentánsát üdvözölje és ünnepelje.” Móricz előadását így értékelték a lapban: „Közvetlen, emberileg kedves modorával beszélt arról, hogyan születik a regényíró. Vázolta saját gyermekkorát, álmait, s amikor elmesélte, hogy híres elbeszélése, a Hét krajcár hogyan született, százak szemében könnyek csillogtak.”
Az írót és feleségét az előadás szünetében „mintegy száz autogramkérő kereste fel öltözőjében”. Itt üdvözölte őket többek közt az Ipolyvölgyi Akadémikusok Körének küldöttsége is. A találkozó után Móriczékat többen elkísérték a Lengyel Szállóig, ahol a vendégek tiszteletére „társas összejövetelt” rendeztek. A házaspár másnap tizenegy órakor hagyta el a várost. „Indulás előtt az önmagától egybegyűlt fiatalság lelkes éljenzés közben búcsúzott a fejedelmi vendégektől, akiknek emlékét a ma élő generáció örökre szívében fogja tartani” – írták január 23-án A Hétben. (Sajnos, a találkozó emléke gyorsan elfelejtődött Ipolyságon. Nem beszéltek a nagy író itt jártáról az érettségizőknek, nem állítottak emléktáblát a jeles eseménynek a mai napig sem. Viszont kezdeményezésemre egy utcát már elneveztek az íróról a városban.)
A találkozóról, az azt megelőző körülményekről s a szervezéssel kapcsolatos dolgokról akkor kapnánk még teljesebb képet, ha beszélhetnénk az egykori két főszervezővel: Salkovszky Jenővel és Farkas Istvánnal. Sajnos, ők már nem élnek. Mint fentebb említettem, 1979-ben még beszélhettem azokkal, akik az ipolyságiak közül emlékeztek Móricz Zsigmondékra: Farkas Istvánnéval, Salkovszky Jenőnével, dr. Baráti Bélával, dr. Balla Zoltánnal és Farkas Zoltánnal. Ma már ők sincsenek az élők sorában. Dr. Salkovszky Jenőné 1900-ban született. Ott volt az ipolysági Móricz-esten s az azt követő ünnepi vacsorán is. Január 16-án délután Móriczék Salkovszkyékat a Fő téren lévő lakásukban is felkeresték.
Dr. Salkovszky Jenőnével 1979-ben beszélgettem a találkozóról. Visszaemlékezéseit így foglalta össze: „Kedvesek, szerények voltak Móriczék. Az írót jókedvű, anekdótás emberként ismertem meg. Móricz mindent megfigyelt, mindennek nagyon örült. Látszott, érződött, hogy szívből jön az öröm, az író őszinte ember. Férjemmel az itt élő népről, a város kulturális életéről beszélgettek. Móricz boldog volt, hogy ebben a kisvárosban is volt már bizonyos megmozdulás, itt is igényelték a kultúrát, a szellemi táplálékot. Férjem megmutatta az írónak a város iskoláit, a Honti Kaszinó épületét, a XIII. századi kolostor maradványait és templomunk román portálját. Este a közönség örömmel és lelkesedéssel fogadta Móriczot. Rengetegen jöttek az előadásra vidékről is, sokan már be sem fértek a terembe. A hosszan tartó tétlenség és szellemi tespedtség után nagyon jó volt találkozni ilyen emberrel. Az író szinte felfrissítette a lelkeket.” Salkovszkyné mutatott egy dedikált Móricz-kötetet is. Az író Forr a bor című regényét dedikálta Salkovszkyék lakásán. A bejegyzett szöveg így hangzik: „N. Salkovszky Jenőéknek meleg szeretettel Móricz Zsigmond. 1932. jan. 20.” Móricz bizonyára tévedésből írhatott január 20-át. Ekkor ugyanis már nem tartózkodott a városban.
A találkozó előtt Móricz Farkas Istvánéknál is látogatást tett. Farkas Istvánné 1979-ben elmondta, hogy férjével a szlovákiai magyar irodalomról s az itteni írókról beszélgettek. Móricz szeretettel szólt első feleségéről, meg azokról a szlovák „drótosokról” is, akik a század elején egészen az Alföldig eljutottak, s akik az író számára is sok érdekes hírt hoztak Szlovákiából. Farkas Zoltán tanár, Farkas István fia mindössze ötéves volt, amikor Móricz náluk járt. Játszótársával, Gyulai Annával az udvarról szaladtak be a kis szobába, ahol apjuk az íróval beszélgetett. Móricz mindkettőjüket felkapta, cukorkát adott nekik, s jól meglovagoltatta őket a térdén.
Kramárné Marczy Hedy zenetanárnő, az egykori Móricz-est fiatal szereplője később Ipolyságról Pozsonyba került. Őt levéllel kerestem fel 1981-ben. Kértem, mondja el a találkozóval kapcsolatos emlékeit, s írja le, milyennek látta Móriczot Ipolyságon. Leveléből idézem az alábbiakat: „Ami meglepett, fellépése előtt Móricz fölállt, mondván: »No, menjünk, Mária!« És megfogta felesége kezét, álltak a függöny előtt, várva a pillanatot, amikor az felgördül, és beléphet a színpadra. Mindkettőjükön bizonyos megilletődést láttam, amit szóvá is tettem. Simonyi Mária erre így felelt: »Mindkettőnknek minden fellépés előtt van lámpaláza, ami elmúlik, amint az első szót kiejtjük. Ebben egyformák vagyunk.« Ez nagyon meglepett engem. Simonyi Mária Babits Mihálytól adott elő nagy átérzéssel. Ami még meglepett, és a legnagyobb benyomást tette rám, az a nagy író és a művésznő végtelen szerény föllépése és viselkedése volt az egész kisvárosi gárda előtt.”
Baráti Béla és Balla Zoltán 1932-ben egyetemista volt Prágában. Ők 1930-ban ott találkoztak Móriczcal. Baráti Béla orvos elmondta /ő egyébként Salkovszkyék veje volt/, hogy az író nagy érdeklődéssel hallgatta a Sarlós fiatalok vitáját. Örült lelkesedésüknek, s megelégedéssel nyugtázta, hogy az itteni fiatalok tudnak és mernek vitatkozni a kor és a társadalom legégetőbb problémáiról. Dr. Balla Zoltán arra is emlékezett, hogy az író barátságosan, emberségesen, közvetlen módon beszélt a fiatalokkal. Minden felől érdeklődött. Többek közt őt is megkérdezte: „hová való?”, „mi újság arrafelé”, „mi van most Ipolyságon?” stb.
Arról, hogy Móricz Ipolyságról elégedetten távozhatott, s az itteni találkozóra még sokáig kellemesen emlékezhetett vissza, Farkas István Egy hét a felkentek közt című írása is tanúskodik. Ebből idézzük az alábbiakat: „Amikor jóval éjfél után a szerpentinen felfelé ballagtunk a Palota-szállóba, Móricz Zsigmond belém karolt. Bennem »megbízhatott«, mert, mint éppen Berda Józsinak mondta: »Ti csak fogadjátok az embert, de el nem kíséritek.« /Ezt arra értette, hogy amikor 1932 januárjában az én meghívásomra Ipolyságon tartott előadást, másnap reggel legalább harmincan kísértük el egészen a határig./” (Irodalmi Szemle, 1970/6.)
(Lásd részletesebben: Csáky Károly, 2004, 102-019.p.)
