Szénássy Zoltán, Gáspár Tibor, Oláh Imre, Oláh György, Sidó Zoltán, Bajnok István. Nem mindennapi névsor, még annak sem, aki tisztes távolból figyelte őket. De mit jelent ez egy olyan város magyarjainak, mint Révkomárom? Talán jobb ebben az esetben a strucc mentalitásával elbújni az elemzés és értékelés fájdalmas és lesújtó feladata elől.
Akinek lelkiállapota ezt megengedi, bizonyára ezt is teszi, de talán jogos a félelmem, hogy nincs az a homoktömeg, sem más természeti, vagy emberi építmény, amely a történésekre figyelő embert egy kicsit is megóvhatná attól, hogy valamilyen módon ne búcsúzzon, ne próbáljon meg lezárni valamit, ami egyértelműen múlttá vált távozásukkal.
Olyan múlt ez, amit nem lehet feléleszteni, fenntartani nélkülük. A maiak bizonyára megpróbálnak legjobb tudásuk, legtisztább szellemi/lelki adottságuk mellett valami hasonlót produkálni, mint ők. De azt hiszem, nagyon magasan van az a léc, amit meg kéne ugrani. S nem sejtem, tudtunk-e annyira odafigyelni őrájuk, hogy esélyünk legyen a sorsdöntő pillanatokban jól lépni, jól reagálni, esetleg kis előrelátással úgy provokálni a sorsot, hogy a törvényszerű ballépéseink csak tétova egy helyben topogásoknak tűnjenek, és ne legyenek látványos hátra szaltók és pofára esések.
Érdekes dolog, hogy állandóan mentségeket keresünk tévelygéseink igazolására, vagy rosszabb esetben nem is érzékeljük, hogy alapjában véve csak szégyenkeznünk volna szabad gyarlóságunk, törpeségünk miatt. Mentséget találni a XXI. század csúcspotenciálú világában nem túlzottan megterhelő feladat. Ezért közben nyugodtan tűnődhetünk olyan körülmények mérlegelésén, amelyek között ez a pár ember mindig tudta, ha a tudás nem a legjobb kifejezés indítékaikra, akkor valami más kifejezőbb tett/cselekedet mindig volt, amivel a rengeteg kanyarral befutott úton is egyenesen tudtak haladni.
Haladni, nem totyogni és nem araszolni (most légy a segítségemre Gyimóty Gábor lelke!). Vajon tanultunk-e ebből a művészetükből valamit? Eleget biztosan nem, csak valamicskét, hogy néha megélhessük a siker örömét, ami még egy darabig továbblökdös a rögös úton!
Egy ideje meggyőződésem, hogy véletlen dolgok nincsenek, csak olyan üzenetek, amiket nem tudunk megfejteni azonnal, vagy semmikor. Ez a névsor is egy olyan üzenet, amit feltétlenül értenünk kellene. S az értés, az nem is a legfontosabb feladatunk, mert volt már, hogy annak ellenére ostobaságokat gyártottunk, hogy az értelmünk mélyén tudtuk, amit cselekszünk, azt nem volna szabad cselekednünk. De valamiféle eredendő gyarlóságunk miatt mégis ostobaságokkal kísérleteztünk.
A jobb képességűeknek bizonyára nagy szenvedés, amíg az irányító/uralkodó réteg a hatalma részegségében felismeri, vagy legalább sejteni kezdi az igazságot, netán képessé válik korrigálni lila ködökben kivégzett „hőstetteit”, de tagadhatatlan, hogy a haladás megkívánja, hogy megtanuljunk kilábalni/kijózanodni kábulatunkból. Megtanuljunk nemet mondani, akár korábbi önmagunkra is, de nemcsak valamiféle hősködés okán, hanem a kellő alapossággal elvégzett értékelés kényszerítő eredményei okán. Ámen.
