Van a vámosmikolai köztemető régi központi keresztjétől nem messzire egy szürkés sírkő, rajta az alábbi felirattal: „Itt nyugszik/ MÁNYIK JÁNOS/ Hont m. fő orvosa/ 1814. – 1867./ leánya/ ERNESZTINA/ a fennkelt lelkű énekesnő/ 1846-1866/ Béke hamvaikra”.
A síremlék, illetve a sírhely sokáig elhanyagolt állapotban volt, mígnem a helyi általános iskola honismereti körének diákjai dr. Koczó József igazgató-tanár vezetésével rendbe nem hozták azt. A sírhelyet kitisztították, a követ láthatóvá, szövegét olvashatóvá tették, s azóta is gondozzák: virágot hoznak rá, időnként gyertyát gyújtanak rajta.
Dr. Koczó József, aki helytörténészként is kiváló munkát végez, alaposabban feltárta a fiatalon elhunyt tehetséges énekesnő életútját is. Életrajzi adatait pontosította, emlékét bevitte a köztudatba. Tőle tudjuk, hogy Mányik Ernesztina a Túróc megyei Necpálon született 1846-ban. Édesapja akkor a megye másod főorvosaként tevékenykedett itt. Innen nemsokára Hont megyébe kerültek, s egy ideig Ipolyságon laktak, majd Vámosmikolára költöztek. Dr. Mányik János Hont megyei főorvos tehetséges lányára talán itt figyelt fel 1863-ban Reményi Ede, az országos hírű hegedűművész, aki a leány továbbképzését javasolta.
Nemsokára fel is lépett a Nemzeti Színházban, majd Párizsban és Itáliában folytatott tanulmányokat. Tanítómestere volt többek közt Rossini is. Ezután Modenában is közönség elé lépett, a Faustban Margaréta szerepét énekelte. Olaszhonban állandó szereplési lehetőséget kínáltak neki. Ő azonban magyar énekesnő akart lenni, visszatért hazájába, s 1866-ban a Nemzeti Színház szerződtette őt. Amikor itt a Próféta című operában szerepelt, a Vasárnapi Ujság így írt róla (1866/23): „Az est dicsősége a vendégmüvésznőé volt. Szép éneke oly tetszésnyilvánításokra ragadta a szép számmal összegyűlt közönséget, hogy a templomi jelenet alkalmával a zajos tapsokon kivül koszorúk is repültek lábaihoz. Átalában már régóta nem volt színpadunkon oly vendég, ki szép hangja és iskolázott éneke által annyira magára vonta volna a közfigyelmet, mint Mányik Ernesztina k. a., kinek szerződtetése valóságos nyereségnek látszik nemzeti operánkra.”
Fellépéseiről a korabeli sajtó gyakran beszámolt, s csupa jó és elismerő kritikákat kapott. Dicsérték őt kiváló hangja, magabiztos fellépése, jó megjelenése miatt. Írnak róla lexikonjaink is. A Pallas Nagylexikon drámai énekesnőként mutatja be őt; a Magyar Színházművészeti Lexikon énekes mezzoszopránként jegyzi, megemlítve, hogy „További karrierjének korai halála vetett véget. Hangja érzés- és szenvedélyteljes volt, tele drámai erővel és érces tartóssággal; derült színezetű mezzoszoprán hang, amely az alsó G.-től a felső C-ig terjedt.”
1866 őszén Mányik Ernesztina még egy nagyobb olaszországi körútra készült, de súlyos, akkor még gyógyíthatatlan tüdőbetegsége megakadályozta őt ebben. A következő évben, 1867. júniusában fiatalon meghalt, Vámosmikolán temették el. (Síremlékére tévesen került fel az 1866-os elhalálozási dátum.)
Megemlékezett vidékünk jeles alakjáról 1882-ben Hont megye történetének egyik írója, Gyürky Antal is. Könyvében ezt olvashatjuk: „A kis leány, amint képeztetése megkezdődött, ugy mindinkább kitüntette a művészet iránti hajlamát, és nem sok időben került, midőn teljesen mivelt, szép csengő hangú, szép hajadonná fejlődött, kinek művészetéhez nemcsak szülői, de széles körökben, a legszebb reményeket kötötték. Első nyilvános fellépésein már diadalt s koszorúkat szerzett számára, pedig még maga is csak fesledezni kezdő virág volt, de soha ki nem nyilhatott.
Egy meghülés elég volt arra, hogy bele ojcsa egy betegség csiráját, mely képes volt kioltani sok szép reménynyel kecsegtető életét. Hamvai ott nyugszanak a vámosmikolai sírkertben. Atyja akkor, mint megyei főorvos Vámosmikolán lakott. Koporsója felett /1867.jun.7.) Pongrácz Lajos, a művészet lelkes barátja mondott megható búcsúbeszédet.”
