A boltban beszerezhető társasjátékok, golyók, babák, bababútorok a tehetős, főleg polgári családok gyermekei számára voltak elérhetők. A falusi gyermekek életében játék helyett korán megjelent a munka, libát, kecskét, tehenet legeltettek, s közben játszottak a többi pásztorkodó gyerekkel. Ez jellemző volt még az 50-60-as években is. A búcsúfia még ekkor is a mézeskalács és a jojó volt.
Az évtizedekkel ezelőtti gyermekek játékait ötletesség, kreativitás és az együttműködés jellemezte. Nem rendelkeztek sok, drága és látványos játékszerrel, épp ellenkezőleg, de övék volt a környezet minden kincse, csak fel kellett fedezni a lehetőségeket. Lovacskázni például többféle módon is lehet, nádparipán lovagolva vágtatni, és lehet úgy is, hogy a lovas és a lovacska is gyermek. Elég volt spárgából gyeplőt készíteni, az egyik gyerek nyakából a madzag a két karja alatt átfűzve a másik gyermekhez vezetett, s már indulhatott is a fogat.
Golyózni többféle módon lehetett, a Pál utcai fiúk einstand-dal végződő játéka mellett (mely vonalra gurítva történt) lehetett a falhoz koppanós változatot (klikkerezés) játszani, és izgalmas volt a golyók gyűjtése is; sokféle anyagból, sokféle színű és méretű golyót lehet összegyűjteni, csereberélni. Mint ahogy lehetett cserélni a focira való gombokat is.
Labdajáték is számtalan formában játszható, lehetett dobálni, célba dobni, kidobózni vagy focizni. Hogy mivel? Attól függ, mit engedett meg a szülők anyagi helyzete, rongylabdát vagy igazi, bőrből készültet. A pálya elkészítéséhez pedig csak a település szélén egy kis szabad területre volt szükség. Télen pedig lehetett a foci gombfoci változatát játszani a konyhaasztal sík felületére krétával igazi pályát rajzolva. Az igazán jó játékosok a sima, lapos vagy enyhén domború gombok voltak, amelyek stabilak és jól pöckölhetőek. A pöckölt gomboknak kellett „berúgniuk” a labdának kinevezett kisebb méretű gombot a kapuba. A csereberék során pedig össze lehetett gyűjteni a hasonló vagy azonos színű gombokból a csapatokat.
A sárkányeregetés igazi tavaszi játék volt, papírból és nádból készült a sárkány rombusz alakú teste, színes szalagokkal lehetett díszíteni, a papírra ábrákat, díszeket, arcokat lehetett rajzolni, és a friss tavaszi szélben futni vele, a szelek szárnyán madzagon engedve egyre feljebb. A sípok, furulyák készítése is tavasszal és a szabadban történt, amikor életre keltek a fák, a nedves ágakból készültek a sípok.
A tanyán élők szívesen gyűjtögették a vadmadarak (fürj, veréb, fácán) tojásait, amelyeket kifújtak, és egymás között csereberéltek. A lányok a mezei virágokból koszorút fontak. A városban az árokparton termő mályva, papsajt kerek, hosszú szárú leveléből nyakláncot készítettek. A margaréta szirmait vagy akácleveleket egyenként, sorban letépkedték, közben számolgatták: Szeret? Nem szeret? Az utolsó levélre, sziromra jutó állítást vélték igaznak arra vonatkozóan, akire közben gondoltak. Az útilapu levelét összezárt tenyerük ujjai közé szorítva sípoltak. Ősszel a nagyobb fiúk az ismerős lányok ijesztgetésére töklámpást készítettek: egy nagy takarmánytök belsejét kivájták, és szemet, szájat vágtak az oldalába, majd égő gyertyát állítottak a közepébe.
A parasztcsaládokban a szülők még az 1930-as években is kevés játékot vásároltak a gyermekeik számára. A szegényebb családok később, az 1950-es években sem költöttek játékszerre. A készen vásárolt játékszerek terjedése azonban a 20. század második felében fölgyorsult, a század utolsó évtizedeiben a városias játékkultúra háttérbe szorította az otthoni játékkészítést.
A kislányok legkedvesebb szórakozása mindenkor a babázás volt. A csecsemők és kisgyermekek gondozásának és nevelésének a családban látott valamennyi mintáját eljátszották. A babát lehet etetni, altatni, táncoltatni, oktatni, dorgálni, és nem utolsósorban öltöztetni is. A legegyszerűbb babákat a kislányok maguk készítették. A saját készítésű babák teste vastagabb nádszál, kukoricaszár vagy legtöbbször morzsolt kukoricacsutka volt. Ősszel a lefosztott csuhét kötötték rá, mégpedig úgy, hogy a nyakánál, a két karjánál és a lábainál külön elkötötték a csuhédarabokat. Volt, aki a baba fejét úgy alakította ki, hogy egy nagyobb diót kötött a csuhéba. A csutkababa, egyes vidékeken csutkarozi, másutt csutkakata feje elhasznált vászonnemű darabjából is készülhetett. A baba arcára ceruzával szemet és szájat rajzoltak, tojásfehérjével vagy csirizzel (vízzel kevert liszttel) kukoricabajuszból hajat ragasztottak neki, sőt egy vagy két ágra be is fonták. A kész babát azután kedvük szerint öltöztették. A városi kislányok a családban vagy közeli szomszédban varrással foglalkozók keze alól kikerülő textilhulladékot kapták meg; ebből varrtak kis ruhákat a csutka-, kukorica- és csuhébabák számára.
A rongybabákat szintén otthon készítették, az édesanya vagy nagyobb testvér segítségével. Valamennyi testrészét: fejét, törzsét, karját, lábát vászondarabokból varrták, ronggyal kitömték, majd egymáshoz erősítették. A rokonoktól, szülőktől kapott alvós, öltöztetős, bolti baba nagy kincsnek számított. A városban lakó iparosok gyermekei inkább kaptak bolti kaucsukbabát a rongybaba mellé, és ezeket ők is nagy becsben tartották.
Ezekhez a babákhoz a szülők gyakran kész bababútort is vásároltak, amely fából, esetleg festett bádoglemezből készült, s a piacon, vásárban lehetett beszerezni. A szegényebbek maguk készítettek kis ágyat, asztalt a csutka- és rongybabák számára. Az apák deszkalapból barkácsolták a bababútort, a gyermekek pedig keménypapírból is elkészítették ezeket. A kis asztalkákra, ágyakra textilmaradékból, rongyhulladékból terítőt, párnát és takarót is varrtak. Az öltöztethető babák mellett gyakran készítettek emberalakokat különféle termésekből, makkból, gyufaszálakból. A boltban vásárolt kaucsuk- és műanyagbabák a 20. század második felében már nem voltak elérhetetlenek.
A lányokkal ellentétben a fiúk inkább fegyvereket, hangszereket, gazdasági eszközöket készítettek, és ezekkel játszottak. A legelérhetőbb alapanyag a kukoricaszár és morzsolás után a csutka volt. Hosszabbra-rövidebbre vágott darabjaiból házat, ólat, gémeskutat, karámot, szekeret készítettek. Kisebb darabkáiból jószágokat: lovat, borjút, disznót formáltak, melyeknek a kemény, külső burkából hasítottak nyakat, lábat, farkat.
Emberalakot is faragtak a száraz kukoricaszárból, melyeknek külön darabból ráillesztett feje volt, és a két lábát félbevágott hasábból úgy alakították ki, hogy megállt a talpán. A jószágokkal benépesített játékportán azután minden fontos gazdasági tevékenységet eljátszottak. Kukoricaszárból hegedűt is készítettek. A csutkát egymásra rakosgatva házat és ólat építettek, amelyben csutkalovat tartottak. A csutkalovat „fölkantározták”, azaz madzagból hámot, kantárt, gyeplőt kötöttek rá, úgy hajtották az udvaron. A legnépszerűbb, saját készítésű játékfegyver az íj és a nyíl volt, amelyet a fiúk még a század utolsó évtizedében is szívesen készítettek. Az íjat ujjnyi vastag, hajlékony fűzfaágból, esetleg akácvesszőből hajlították, melynek két végét kicsit bevágták körben, hogy a madzag vagy drót, amivel összehúzták, megálljon rajta. A nyíl vékony nádszálból volt, végébe szurokkal vékony szöget erősítettek.
A fiúgyermekek számára sok szülő, édesapa készített négykerekű, deszkából fűrészelt kis kocsit, amelyben „szállíthattak”. A kocsi mellett fontos játékszer volt a talicska is, amelyet vagy a szülők készítettek, vagy vásárban vettek. Elsősorban a fiúk játéka volt a gólyalábazás. Két lécre, amely éppen elfért a hónuk alatt, úgy 20 cm magasságban egy-egy rövid lécdarabot szögeltek, erre álltak. A játék során igyekeztek egymást kibillenteni az egyensúlyból.
Ugyancsak a fiúk játéka volt a vesszőparipa, amelynek számos formája ismeretes. A legegyszerűbb változat, amikor egy napraforgót felkantároztak, és a kisebb fiúk azon lovagoltak. A fejlettebb formák fából készültek, s festéssel díszítették őket.
Ennyi elég lesz ízelítőnek a régi játékok felsorolásából, melyek legtöbbje igazából nagyon primitív eszköz volt, mégis remek szórakozást biztosított oly sok derék emberré cseperedett generációnak. Talán érdemes ezen elgondolkodnunk, amikor valamiféle rosszul értelmezett szeretetből a legmenőbb, legdrágább játékokat vásároljuk csemetéinknek.
És még valami, ha már a játékokról esett szó, játsszunk egy kicsit a szavakkal is, ízlelgessük végezetül az olyan mára már elfeledett csodálatos kifejezéseket, mint a zöngettyű, csutkarozi, csutkakata (másutt buba), zergő (csörgő) surrogtató, berregtető, pengettyű, búgattyú, zúgattyú (az utóbbi kettő ugyancsak hangadó játékszer), pukkantó, vagy kukumáré (sárpuska), fuszulykapuska (cérnakarika, melyből babszemet lőttek ki), vagy a vesszőparipa, és tudatosítsuk, hogy milyen páratlan kincsünk a sokak által oly könnyelműen feladott, elárult, másra cserélt magyar nyelv.
S ha már a vesszőparipát említettük, érdemes megjegyezni, hogy mivel ez olyan gyermekjáték volt, melynek során a gyerekek ugyanazt a mozdulatsort ismételték a lovaglást imitálva, ezért szokás mondani, hogy ha valaki ugyanazt hajtogatja, hogy az az ő vesszőparipája. Hát nem csodálatos! Játékos időtöltésként tessék talán a magyar nyelv rendkívüli gazdagságát összehasonlítani más nyelvekével…
Felhasznált irodalom: A magyarság néprajza
Magyar néprajz VI. kötet
