A nemzetek testvériségének előmozdítója címmel jelent meg a vatikáni L’OSSERVATORE ROMANO című lapban Habsburg-Lotharingiai Eduard írása Esterházy János tanúságtételéről. A szerző szerint mártír politikusunk megtestesíti a közép-európai nemzetek huszadik századi drámáját. A cikket Érszegi Márk Aurél fordította magyarra.

„Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta ezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?” Ezzel a lelkülettel vállalta Esterházy János a kényszermunka és a börtön szenvedéseit, egy valóságos kálváriát, ami éppen hatvan évvel ezelőtt ért véget a csehszlovákiai Mírov várbörtönében. Személye valamiképpen megtestesíti a közép-európai népek egész huszadik századi drámáját.

A családról

A cikk szerzője azt írta, Esterházy János két jelentős magyarországi, illetve lengyelországi nemesi család leszármazottjaként a mai Szlovákia területén született, hamvai pedig jelenleg Prágában nyugszanak. Védelmezte közösségének jogait, segítette a második világháború üldözöttjeit, szembeszállt mind a nácizmussal, mind a kommunizmussal, kényszermunkát és börtönt szenvedett a szovjet Gulágon, illetve a kommunista Csehszlovákiában. Mindenekelőtt azonban mélyen hívő katolikus volt, a nemzetek közötti testvériség meggyőződéses előmozdítója.

Esterházy János az Osztrák-Magyar Monarchiában született 1901. március 14-én, Nyitraújlakon (ma Veľké Zalužie Szlovákiában). Igen fiatalon elvesztette édesapját, így lengyel édesanyja, Elzbieta Tarnowska nevelte fel őt és nővéreit, Lujzát és Máriát. A harmincas években a csehszlovákiai magyar közösség képviseletében politikai pályára lépett. A Rerum novarum enciklika ihlette Keresztényszocialista Párt elnöke volt, képviselő a prágai, majd a pozsonyi parlamentben. Keresztény hite vezérelte, és a meggyőződés, hogy cseheknek, szlovákoknak és magyaroknak ki kell engesztelődniük egymással. Az volt politikai célkitűzése, hogy ténylegesen megvalósuljon mindaz, amit a Versailles-környéki békeszerződések a különböző országok nemzeti kisebbségeinek garantáltak. Ezért hát éppúgy kiállt a csehszlovákiai magyarokért, mint a magyarországi szlovákokért. Karl Schwarzenberg volt cseh külügyminiszter ezért is nevezte őt “Közép-Európa legbecsületesebb politikusának”.

Üldözte a Gestapo

A második világháború alatt elősegítette számos politikus és zsidó menekülését a németek által megszállt Lengyelországból, akik Magyarországon lelhettek menedékre, vagy folytathatták útjukat a nyugati országokba. Hasonlóképpen cselekedett, amikor a csehszlovák politikusoknak kellett menekülniük, majd pedig a szlovákiai zsidókat segített menteni.

A német megszállás utolsó heteiben a Gestapo üldözte, ezért Pozsonyban kellett bujkálnia. A háború után felkereste a csehszlovák belügyi népbiztost, a kommunista Gustáv Husákot, hogy a magyar közösség ügyéről tárgyaljon. Husák azonban nácibarátság vádjával letartóztatta és kiszolgáltatta a szovjeteknek. Deportálták tehát a Szovjetunióba, ahol a rettegett moszkvai Ljubljanka börtönbe zárták, és kimondhatatlan kínzások után egy kirakatperben tízévnyi kényszermunkára ítélték. A szibériai Gulág különböző táboraiban raboskodott, ahol súlyosan megbetegedett. Távollétében a pozsonyi szlovák nemzeti bíróság náci háborús bűnösként halálra ítélte. A szovjetek 1949-ben kiadták a csehszlovák hatóságoknak, hogy végrehajthassák a halálbüntetést. Végül, különböző személyiségek közbenjárása nyomán (hiszen sokan ismerték az igazságot), „kegyelemből” életfogytiglanit kapott.

Nem szökött meg

Néhány hétig egy pozsonyi kórházban kezelték, ahonnan Esterházynak módja lett volna megszökni, ám ő ezt elutasította mondván, tiszta a lelkiismerete és nem akarja elhagyni hazáját s közösségét. Megkezdődött hát valóságos keresztútjának második szakasza a különböző csehszlovákiai börtönökben, amit ő a közösségéért vállalt engesztelésként élt meg. „Tudod – mondta húgának – mindig imádkoztam, hogy visszajöhessek (…) ahol szentmisére járhatnék, és ez már megvan.”

Közben családja szétszóródott a világban: felesége és két gyermeke Magyarországra menekült, ahol a kommunisták internálták őket arisztokrata származásuk miatt. Gyermekeinek később sikerült nyugatra menekülniük. Édesanyja és nővére, a keresztény-szociális mozgalomban ugyancsak aktív Esterházy Lujza Franciaországba emigrált. Egyedül a férje révén lengyel állampolgár, s így nagyobb védettséget élvező Mária húga maradhatott mellette, hogy megannyi nehézség közepette is gondoskodjon róla a ritkán engedélyezett látogatások során, illetve folyamatosan próbálkozzon számára kegyelmet kieszközölni. Éppen az ő naplójából és leveleiből ismerhetők meg Esterházy János mártíriumának egyes vonatkozásai, melyeket szibériai és csehszlovákiai fogolytársainak beszámolói is alátámasztanak (még Alekszandr Szolzsenyicin is megemlíti A pokol tornáca című regényében).

Szolgálat

A tanúvallomásokból kitűnik, hogy Esterházy a börtönt is egyfajta szolgálatként fogta fel, ahogy korábban politikai szerepvállalását. Teljességgel ráhagyatkozott az isteni gondviselésre, felajánlva szenvedéseit saját és szélesebb családjáért. „Isten kegyelmébe vetett hite erősebbnek bizonyult bármiféle gyűlöletnél és haragnál azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedéseket okoztak neki” – írta róla Dagmar Babčanová, Szlovákia volt szentszéki nagykövete.

Az embertelen börtönkörülmények közepette is meg tudta őrizni derűjét, súlyos tüdőbaja és emberileg teljesen kilátástalan helyzete ellenére. Sőt, képes volt reményt önteni társaiba, és a megpróbáltatások közepette is a szeretet apró cselekedeteivel erősíteni hitüket. Az állandó imádság volt ebben segítségére, valamint „a legfontosabb táplálék”, ahogyan a húgának küldött ritka leveleiben az Oltáriszentséget nevezte. Kezdetben ugyanis a Szentostyát a húga juttatta el hozzá kétszersültek közé rejtve. Némelyik börtönben viszont a kommunista diktatúra által bebörtönzött papok „titkos” szentmiséin is részt vehetett.

Esterházyt még holtában is börtönben akarták tudni

Hosszú évek szenvedései után Esterházy János 1957. március 8-án reggel hunyt el a mírovi börtönben. Utolsó óráján Vasil Hopko eperjesi görögkatolikus püspök állt mellette, akit 2003-ban vértanúként boldoggá avattak. Húga, Mária hiába kérte a hatóságoktól a holttestet, hogy otthon eltemettethesse: Esterházyt még holtában is börtönben akarták tudni.

A kommunizmus bukása után lánya, az Olaszországban élő Esterházy-Malfatti Alice kezdeményezte mártír apja rehabilitálási folyamatát és hősies küzdelmet folytatott, hogy az ellene felhozott rágalmakkal szemben megismertesse az igazságot. 1993-ban Oroszországban rehabilitálták Esterházyt, elismervén, hogy politikai per áldozata volt. 2009-ben Lengyelország a „Polonia Restituta” kitüntetéssel ismerte el a háború alatt a lengyeleknek nyújtott segítségét. 2011-ben a Rágalmazás-ellenes Liga a Jan Karski Courage to Care Award-dal tüntette ki, amiért számos zsidó életét megmentette.

Nem teljesült utolsó kívánsága

Esterházy János utolsó kívánsága azonban, hogy szülőföldjén temessék el, mindmáig nem teljesült. Csak 2007-ben sikerült kideríteni, hogy a hamvait tartalmazó urnát a prágai Motol egykori börtönének temetőjében helyezték el, ahol ma a kommunisták áldozatainak emlékhelye található. Márványtábla őrzi emlékét Motolban, illetve Mírovban, továbbá számos emlékmű Szlovákiában és Magyarországon. Mind többen osztják a meggyőződést, hogy Esterházy nem egy igazságtalan kor áldozata volt csupán, hanem a közép-európai népek közötti kiengesztelődés mártírja.

Halála óta szentség hírében áll Esterházy János. Nemcsak családtagjai és ismerősei tartották annak, hanem mindenekelőtt rabtársai. Néhány hónappal halála után egy pap, akitől rendszeres gyászmisét kértek lelkiüdvéért, azt mondta róla a rokonoknak: „Nem tudom, ki volt ez a maguk elhunytja, de amikor misét mondtam érte, mindannyiszor az az érzésem támadt, hogy inkább nála kellett volna közbenjárnom, mintsem hogy érte imádkozzam”.