Nagy öröm volt számunkra, amikor a helységnévtáblák ott, ahol a települések lakosainak legalább 20 százaléka magyar vagy egyéb nemzetiségűnek vallotta magát, megjelentek az ő anyanyelvükön is. Most a vasúti állomások kétnyelvű megnevezésének örülhetünk, illetve ezt tartják tájainkon nagy eseménynek. De vajon hogyan is állunk ezzel más téren, például a dűlőneveket illetően? Pontosabban azokkal a kataszteri térképekkel, melyeken még feltüntették, feltüntetik a nép által elnevezett határrészeket, illetve azok nevét?
Kutatásaim során sokféle térképet láttam, a dűlőnevek különböző feltüntetési módjával találkoztam. 1918 után még ragaszkodtak a geodéták az egyes határrészek eredeti megnevezésének rögzítéséhez. Ám minél tovább haladtunk előre az időben, annál nagyobb csalafintaságokra került sor. A dűlőnevek feltüntetésénél még sokáig csak a szlovák vagy a cseh ortográfiát alkalmazták, tehát a határrészek neveit az eredeti névadás szerint, de szlovák helyesírással jegyezték le. Aztán következett a kétnyelvűsítés, vagyis a tősgyökeres és magyar eredetű megnevezések szlovákra fordítása. Ezt főleg olyan esetekben alkalmazták, melyeknél az adott szónak volt (van) szlovák változata is, például Kutyahegy – Psí vrch; Téglások – Tehlia, Árkos – Jarok. Az sem ritka jelenség, hogy egy-egy dűlő teljesen új, s az adott településen élők számára ismeretlen nevet kapott, csak úgy önkényesen. Mintha azt mondanám: mától nem Pista vagy, hanem Jaro leszel. Persze találkozhatunk pozitív példákkal is, amikor meghagyták a néveredetet a térképen is.
S most nézzük, hogyan is volt ez a gyakorlatban a szomszédaink közül sokak által szidalmazott régebbi évszázadokban, az úgynevezett „magyar időkben“? 1864-ben (tehát még az osztrák-magyar kiegyezés előtt) az ismert magyar történész és országgyűlési képviselő a Magyar Tudományos Akadémia és a Helytartótanács támogatásával (tehát hivatalosan) többnyelvű kérdőívet bocsátott ki helynevek, illetve dűlőnevek gyűjtésére. Ennek eredményeként mintegy 63 kötetnyi, 28 356 fóliót kitevő roppant gazdag anyag gyűlt össze. A beküldött válaszok persze nem azonos színvonalúak és értékűek, de az anyag összességében nagy kincseket rejteget számunkra. Kár, hogy sokáig nem figyeltek fel rá a levéltárban, ám újabban már néhány vármegye anyagát nyomtatásban is közreadták. 1984-ben így jelent meg például a Hont megyei névanyag is, de napvilágot látott a Komárom megyei anyag is.
Vajon hogyan foglalhatnánk össze röviden a jegyzők, bírók, papok által beküldött kérdőíves válaszokat? Először is elmondhatjuk: a kérdésekre mindenki olyan nyelven válaszolt, amilyenen akart, illetve amilyen nyelven az adott településen a lakosság többsége beszélt. S további érdekesség, hogy az adott nyelven a feldolgozás során sem változtattak. A bágyoni (Badín) jegyző anyagát például szlovákul tették közzé, akárcsak a csábrágvarbókiét (Čabraďský Vrbovok). Horhi község anyaga németül, Kolpaché latinul és magyarul szerepel a kötetben. Lackkó (Lackov) és Littava (Litva) községekből ugyancsak szlovák jelentést kapott Pesty. Voltak települések, például az Ipolysághoz közeli Lissó (Lišov), ahonnan magyarul küldték az anyagot, de a dűlőneveket nem fordították, tehát következetesen maradtak a szlovák névadások: Nad vepercom, Dolnje luka, Blatná hora, Sztaráhora, Gyurovec stb. A példák tehát azt mutatják: aki élni akart anyanyelve használatával, megtehette, s a neveket illetően semmiféle magyarosításnak nem volt ekkor még nyoma.
Miért is fontos az ilyen megnevezések következetes használata? Mert a határ-, illetve dűlőnevek beszédes tanúi a múltnak. Sokat mondanak a történésznek, a néprajzkutatónak, a régésznek, a geográfusnak, a biológusnak egyaránt. Eligazítanak a mesterségesen kialakított és tudatosan keltett zavarokban, választ adnak vitás kérdéseinkre is. Ne hagyjuk hát, hogy elvesszen az ősi névtárunk gazdag kincsanyaga. S azt se engedjük, hogy módosítsák ezeket. Mert olyan gusztustalan megnyilvánulás lenne ez, mintha a temetők fejfáin átírnák őseink nevét, a magyar nyelvű sírverseket s egyebeket.
