Mostanában megint annyi ellentmondásos hírt, gyűlöletkeltő és hazug, félrevezető és csúsztatásokkal teli információt, „elmélkedést“ olvashatunk a különféle sajtótermékekben, hogy az ember könnyen kaphat gutaütést, akárcsak a szélsőséges, gyorsan bekövetkező időjárás-változások miatt. S ha az edzettebbnek nem is megy fel a pumpája, a kedve semmiképp sem lesz elviselhető. Mintha igaza lenne Aich Péternek: ami itt van, az már „hoax hoaxnak a hátán“. Csak legyen erőnk túlélni ezt az állapotot!

Amikor a Kommunista Párt egyeduralkodott tájainkon, csak egy lehetett a jelszó, s ha pártonkívüli voltál, kussolnod kellett. A piros könyv sokat segített egyeseknek, a körön kívüliek meg már megtanulták, mire számíthatnak. Amikor aztán bársonyosan átlendültünk egy másik szférába, hirtelen még több lett a könyvecskék száma. A piroson kívül más színűekből is. A pluralizmus és a sokszínűség egy ideig bár elégedettséget jelentett, de aztán összezavarodtak az emberek, elsősorban politikusaink: nem találva helyüket, kapkodva fejüket, töprengve, mitévők legyenek, hiszen színvakok lettek.

Hogy a politikusok szekértáborokba tömörülnek, azon nem igen csodálkozhatunk. Mert a politika egyszerre nehéz állapot és sok mindenre lehetőséget kínáló helyzet. Ahogy az egyszerű ember mondaná: az egyszer fent, máskor lent küzdőtere. Melynek porondján jelen lehet a tisztességtelen és erkölcstelen, a szavahihetetlen s a hazugságoktól sem félő játékosok társasága is. Ezért lehet az, hogy időnként másképp ítélnek meg egy-egy helyen egy-egy helyzetet, jelenséget. Hogy az ugyanannak a csapatnak szurkolók más-más szektorba ülnek a lelátón.

Még jó, hogy talán mindkét tábor azt a csapatot biztatja, s nem dobálnak egymásra sarat vagy feltépett ülőhelyeket. S hogy a Közép-Európai Egyetemmel kapcsolatban is másképpen gondolkodnak egyesek? Hát ezen se csodálkozzunk! Hisz amikor a mi Selye Egyetemünk alakult, akkor sem voltunk egy véleményen. S bizony azok közül, akik akkor ezt nagy bölcsen ellenezték, néhányan benn ülnek valamelyik tanszéken.

Mondom, én már nem is főállású politikusaink kardcsörtetésein, meg a sajtó csúsztatásain csodálkozom, hanem azon a taktikán, amikor a halandó embereket is csoportosítani akarják. Szinte előírva és kierőszakolva, hogyan kell viselkedniük, mit kell mondaniuk, hová kell állniuk. S főleg: miképp gondolkodjanak. Már a kilencvenes évek elején is megdöbbentem és meglepődtem, amikor hosszabb ideje nem látott régi jó barátokkal összefutottam, s ilyen kérdéseket szegeztek nekem: te még Csemadokos vagy? Te MKP-s lettél? Te maradtál az FMK-ban? Te nem szimpatizálsz a Híd-dal? Kik vagyunk hát mi valójában?

Harcos párttagok, a sokszínűségek vagy a nemzeti színek szimpatizánsai? Főurak cselédei vagy a hatalmon lévők bérencei? Mondanám: mi még tudjuk itt sokan, mit jelent magyarnak lenni. Például ezt is: Magyarul beszélni, imádkozni és gondolkodni szülőföldünkön. Mindezt az örökséget átadni gyermekeinknek is. Közösségben gondolkodni mindenféle előnyök nélkül is.

Védeni iskoláinkat, templomainkat; teremtve munkahelyeket és megélhetést. Megmaradni becsületes embernek, tisztelni embertársainkat, szomszédainkat, őseinket. Tudni, honnan jöttünk, hol vagyunk, mik a megmaradás zálogai. És csendben, szerényen, de nagy-nagy kitartással; nem kiabálva és hangoskodva, melldöngetve és hivalkodva, felírni ezt emlékezetünk könyvébe.

Legyen ez a húsvét táji időszak a megbékélésé és reményé! S hogy mindez minket örökké megtartson, száműzzük köreinkből a harag minden napját, a lelkeket felkavaró hazugságokkal együtt!

Kapcsolódó cikkek