Húsvét vasárnap a föltámadás vasárnapja, a liturgikus év legnagyobb ünnepe. Ünnepi miséje a föltámadt Krisztust ünnepli, akié a hatalom és dicsőség mindörökké. Bennünket arra int, hogy a világosság gyermekeiként új életre kelve az odafönt valókat keressük.
Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben az újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak, mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja.
A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek. Az egyház nem vette jó néven a két esemény összevonását, mert az szükségtelenül hangsúlyozta Krisztus napisteni vonásait. A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak inkább megfelelt a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, mint a dogma szerint a földre testi valójában visszatért Megváltó ábrázolásának.
A húsvéti ünnepkör népünk hitvilágában és szokásaiban igen jelentős volt. A művészek ábrázolásai is erre alapoznak. A hiedelmek és szokások ősi, pogány eredetű tavaszváró, tavaszköszöntő, tavaszt előcsalogató szokások, másrészt egyházi eredetűek. A határt azonban nem lehet élesen megvonni a kettő között, hiszen a kölcsönhatás rendkívül erős volt. Gondoljunk arra például, hogy a tűz-, víz-, zöldág-, ételszentelés pogány gyakorlatból a keresztény liturgia részévé lett, majd mikor az egyház már elég erősnek érezte hatalmát ahhoz, hogy ezeket kivesse, tovább élt a népi hitvilágban.
A húsvét a keresztény korban sokáig az újév kezdetét is jelentette. Ennek emlékére a negyvennapos böjt utáni első napot megszentelt ételek fogyasztásával kezdték. A Csallóközben is szokásban volt a húsvéti ételek megszentelése. A templomban megáldott ételből (sonka, hús, tojás, kalács, bor) a ház minden lakójának, a család minden tagjának ennie kellett, s csak utána ültek a tulajdonképpeni ebédhez. A megszentelt ételből az állatok is kaptak, hogy azokat is megvédjék ezzel a bajtól. Ez mellett ezeknek az ételeknek gonoszűző ereje is volt, s morzsája, hulladéka mind a jószág, mind a föld javára szolgált, akár a karácsonyi asztalról lehullott maradék. A húsvéti ételszenteléssel az egyház arra figyelmezteti a hívőket, hogy a hosszú böjt után se kísértsen meg senkit a mértéktelenség. A megszentelésre elhozott ételek mind Krisztust jelképezik.
Tojás: az élet keletkezésének csírája
A húsvéti ünnep hangulatához hozzátartozik a piros tojás is. Mágikus szerepét minden népnél megtaláljuk már a történelmi idő kezdetén. A legenda szerint az egész világegyetem a „világtojásból” keletkezett. Misztikus jelentése van a tojásnak a hinduk szent könyvében is. Az ókori népek szimbólumként használták sírjaikon, a zsinagógákban, mecsetekben, és középületeiken is. A történelmi Magyarország területén a régészeti feltárások során avar női sírokban találtak tojást, ami azt bizonyítja, hogy már a pogány népek is az élet keletkezésének csíráját látták benne.
A keresztény egyház a megváltás jelképévé tette a tojást, piros színe Jézus keresztfán kiontott vérét jelképezi az egész Csallóközben. A húsvéti tojás védte meg az embereket a bajtól, betegségektől és a női termékenységet is fokozta. A Szerdahely környéki falvakban, valamint az Öreg-Duna mentén szokás volt húsvét vasárnapján ebédkor egy szentelt tojást annyi felé osztani, ahány tagja volt a családnak. Ezt a húsvéti tojást kókannyának nevezték. Ez olyan hideg ételt jelent, amelyet húsvétkor szenteltek meg. A Csallóközben a kókannya a piros tojást jelentette. Bősön úgy vélték, hogy a piros tojás föltörése Jézus sírból való föltámadását, a bor pedig Jézus vérét jelképezte. Ennek ellenére, ma már nagyon kevesen festenek piros tojást, ezzel pedig egy régi és szép hagyomány veszik el.
Forrás: Kósa Csaba: Esztendő, te vígságszerző, Marczell Béla: Naptár és néphagyomány, Magyar Katolikus Lexikon, jelesnapok.oszk.hu
