Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma

A legnagyobb keresztény ünnepre készül a világ. A keresztény hívő emberben csakúgy, mint a Megváltó születésekor, most is várakozás van az ünnep közeledtével. Régi jó szokás szerint kitakarítja a házát, lakhelyét, a mindennapi élet tér- és lételemeit. S ez így van jól.

A hívő ember már nagycsütörtöktől – az utolsó vacsora emlékestjétől kezdve – a húsvétvasárnapi feltámadásig a templomok csendjében, majd a harangok újrazengésében leli meg az ünnep igazi lélekemelő pillanatait, s természetesen a családi asztalnál, amely remélhetőleg legalább ilyenkor kibővül. S már-már hiszi, hogy eljő a feltámadás, az emberi szívek, lelkek feltámadása – melyre annyira vágyik az emberek többsége.

Nálunk már több éve, Magyarországon idén először a nagypéntek is ünnep, bezárnak a boltok, nincs rohanás, s így még az ünnepi sütés-főzésre is inkább jut idejük a háziasszonyoknak.

Négynapos ünnep van, s a kereskedelem, a fogyasztói társadalom ötlettára, kínálata kifogyhatatlan.

S mivel a naponta rohanó ember elfelejtette a legnagyobb ünnepek lényegét is, inkább fut otthonról, jobb esetben családostól, hogy se távolabbi rokonok, se közeli családtagok ne induljanak hozzá látogatóba, mert nem érzi szükségét, nincs kedve, ereje készülni a vendéglátásra.  Ennél többre becsüli a három-négynapos divatos wellnessprogramot, sőt már most tengerparti csendéletre vágyik, ami most oly divatossá vált a családok körében.

S a kellemes és kényeztető napi többórás vízkúrák nemcsak a testet áztatják, de olykor a lelket is, s az ünnep lényege a következő generációknál már végleg a múlt homályába vész.

Minden változik, nem mehet minden a régi szokás szerint, vallják sokan. A hagyományokat inkább azok őrzik, akik valami tiszteletet, értéket hordoznak magukban a múltból, nagyszüleik életéből, a közös együttlétekből.

Aztán a következő munkanapon minden kezdődik elölről, folytatódnak a szürke hétköznapok

bosszúságai, rohanása, elégedetlensége, s kicsik és nagyok egyaránt nem ismerik meg az ünnepek lelket erősítő pillanatait, a rokoni, baráti találkozások szeretetet kínáló megnyilvánulásait, az elcsendesedés adta belső üzenetek hangjait – valami kiegyensúlyozott érzés, a belső béke alapjait. Mert bevalljuk, vagy sem, valahol ezek is hozzátartoznak az egészséges életmódhoz. S aztán újra panaszkodunk kimerültségre, főnökökre, pártokra, egyebekre. Mert ünnepek nélkül nincs megállás.

Mert valami, Valaki nincs sehol. Nincs az otthonunkban, nincs a társadalmi életünkben, nincs a  családban, az iskolában – s nincs a lelkünkben. Hiányát pedig sokan, nagyon sokan érezzük.

Sokszor megkérdezzük egy-egy személyes, családi vagy országos tragédia kapcsán, vajon Isten miért engedi ezt?

Talán ezért, mert nekünk sincs szükségünk, időnk rá…