Első állomáshelyemen, Ipolybalogon szép új iskolában kezdtem pályafutásomat. A tágas és világos osztálytermekben nagy üveges, beépített faliszekrények, vitrinek voltak mindenütt. Pölhös Imre egykori igazgató magyarázta lelkesedve, milyen nemes célokra lehet ezeket kihasználni.
Én úgy gondoltam akkor, hogy összegyűjthetnénk a faluban és a szomszédos községekben – melyek az iskola vonzáskörzetében voltak – néhány szép néprajzi tárgyat, s akár állandó helyük is lehetne ezekben a vitrinekben. Így kezdődött a tárgyi néprajzzal való ismerkedésem és az ilyen jellegű tevékenység fontossága feletti elmélkedésem. Ösztönösen is ráéreztem, hogy a múltat sokféle szempontból érdemes közelebb hozni a gyerekekhez, a néprajzi ismeretet beépíteni az oktatásba.
Az idő múlásával aztán egyre jobban elmélyültem magam is a hagyományokkal való ismerkedésben, mígnem a néprajz szakot is elvégeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Azóta több néprajzi kiállítást rendeztem az iskolán kívül is, s megnyitottam egypár tájházat, falumúzeumot. Legutóbb épp Vámosmikolán került ilyenre sor, s ott hallottam régi diákoktól, miként oktatta Pereszlényi Gyula tanár úr, az Ipolypásztóról származott lokálpatrióta már évtizedekkel ezelőtt a néprajzi ismereteket, hogy küldte diákjait a falusi porták padlásaira, kamráiba, pincéibe, fészereibe a régi, használaton kívüli tárgyak összegyűjtése végett. Ezekből létesült aztán később a falu értékes néprajzi gyűjteménye, amelynek egy része ma már állandó helyet kapott a tájházban. S ami ugyancsak fontos, a gyűjtést is végző gyerekek sok mindent megtanultak menet közben. Például azt, hogy a régi tárgyakat is szeretni és becsülni kell, mert azokba az ősök írták bele lelküket. És jó, ha tudjuk azok nevét, mert ezáltal gazdagabb lesz szókincsünk, s érteni fogjuk sok mindennek a lényegét. Ilyen gondolatok motiváltak hát engem is egykor.
Napjainkban, amikor tájházakban, falumúzeumokban, néprajzi kiállításokon járok, újfent eszembe jut sok minden, s gyakran felmerül bennem a kérdés: van-e, lehet-e lelkük a tárgyaknak, s miért fontos erről beszélni? Tudjuk, teológiai értelemben a sok-sok tárgy nem bír igazi lélekkel, hisz ilyen csak az Isten által teremtett embernek van. S bár ő is anyagból való, ám belé a Mindenható lehelt lelket.
Ha a tárgyak közt bóklászunk, azt is tudjuk, mindnek van neve. Főnevek tehát ezek, mert – mint az iskolában tanultuk egykor – a főnév élő lénynek, élettelen tárgynak vagy gondolati dolognak a neve. A látható, tapintható, kézbe vehető eszközök, berendezési tárgyak, ruhadarabok tehát élettelen dolgok. Olyanok azonban, melyek egykor élők, azaz élőlények voltak, csak élettelen tárgyakká váltak. Ám ha meggondoljuk, hogy beléjük mesterük, készítőjük valamiféle lelket is lehelt hajdan, egy kicsit más értelmet kapnak a dolgok. Igen, valaki a maga módján lelket lehelt a minket körülvevő gyűjteménydarabokba is, legalábbis képletesen a lelkét, gondolatait írta azokba. Nézzük csak a ruhát, amit egykor hordtak; a lepedőket, amelyeken a szerelmesek, a csecsemők és a haldoklók feküdtek. Anyaguk, a földbe vetett kender, amely élt és növekedett, mígnem abból gondos és kemény munkával el nem készült a vászon. De az eszközök, melyeket a vászonkészítés során használtak, szintén élő anyagból, a fából gyártódtak. Említsük csak a szátvát, az álló- és kecskerokkát, az orsót és a guzsalyt. Fantázia, ügyesség kellett ezek megalkotásához. De mesterük olykor érzelmeit is beleépítette a tárgyakba, szépérzékének is teret engedett. Hiszen a díszes guzsalyak, a vajöntő minták, a mángorlók, a hímzett törülközők közül egynémelyik tárgya volt a szerelmi ajándékozásnak is.
Miért tartom én fontosnak az olyan újabb kori munkálkodásokat, melyek eredményét most is láthatjuk tájházainkban, falumúzeumainkban? Mert összeáll valami múltunkból. Olyan tárgyi gyűjtemény, melynek darabjai ugyan már elveszítették egykori funkciójukat, de mint tükörcserepek, most is fontosak lehetnek számunkra. Mint említettem, nyelvtanilag egy tucat furcsa főnév vesz körül bennünket, ha belépünk az ilyen helyekre. Legtöbbször olyan nevek, melyek már csak a passzív szókészletben vannak jelen, s értelmüket alig-alig tudja valaki. S amikor ismét láthatjuk azokat az idős emberek vagy szakértők társaságában, ismertté válhat jelentésük. Az olyanoknak is például, mint a gombolyító, a héhő, a köpülő, a kovászfa, a lóca, a rongyoskaszőnyeg, a szátva, az állóka vagy a sirany. S ha a ruhásszekrényekben, sublótokban, tulipánosládákban őrzött tárgyaknak is. A Nagy Ilonák vagy Gyenes Erzsébetek hajdan megörökített leányviseletes fotói meg a többi fénykép elénk tárul, ott vannak az adott települések régi lakói is, színesítve a mindennapokat meg az ünnepeket.
De megelevenedhetnek a hajdani kádármesterek, cipészek, kovácsok, egyszerű fafaragók, szővő-fonó emberek szerszámai is. Az egyik hordókat, kádakat gyártott eszközeivel a csak neki engedelmeskedő fából; új életre keltve azt, hogy majd mások funkciót adjanak neki. A cipész keze alatt szerszámai segítségével az egykor ugyancsak élő bőr vált lábbelivé, amelyre büszke volt mestere, s hozzátartozott a mindennapokhoz, akárcsak az ünnepekhez. S akkor még nem beszéltünk a korsókról, köcsögökről, tálakról. Arról, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik az agyag, mivé tud válni a hozzáértő mester keze nyomán. A mázról, a színekről, a sok-sok díszítőelemről és szimbólumról se ejtettünk szót. Meg arról a szépérzékről és arányosságérzetről, művészi hajlamról, amellyel a paraszt- meg a mesterember rendelkezett; képes volt a maga egyszerűségében is csodálatos dolgokat létrehozni, megalkotni. Mindezt pedig lelketlenül nem lehetett volna elérni. Ott van tehát elődeink lelke mindenképp ezekben a tárgyakban is, csak képessé kell tenni magunkat annak meglátására, kibontására és olvasatára. S erre jó, ha gyermekeinket is bekapcsoljuk a gyűjtőmunkába, ha a néprajznak teret adunk iskoláinkban.
A néprajz szakavatott tudósai gyakran azon szórakoznak és vitatkoznak, tájház, néprajzi gyűjtemény, falumúzeum, avagy valamiféle vegyes kiállítás-e, amit látunk. Néha egyöntetű ami előttünk van, máskor bonyolultabb. De ami ennél is fontosabb, hogy együtt legyen egy-egy szelete a múltnak, amit megmentettek nekünk. S akkor lehet remény, hogy a múlt képletesen s egy kicsit a maga valóságában is ott lehet a faluközösségek jelenében, színesítheti azok XXI. század eleji arculatát. Valamiféle funkciót is kapva talán, kibontva tárgyaink rejtőzködő értékeit, őseink lelkét, lelkületét. S ha valamiképp elhisszük, hogy az utóbbiak ott vannak e tárgyakban, eszközökben, ruhadarabokban, talán még nagyobb becsületük lesz ezeknek a tárgyaknak meg a néprajzi kiállításoknak, tájházaknak is.
