Sokat beszélünk manapság a karrierépítésről, az érvényesülésről, a siker- és versenyorientált iskolákról, a világlátásról és világjárásról meg egyebekről. Ezek fontosságát magam sem vonom s vonhatom kétségbe. Hiszen jól tudom, hogy mennyire veszélyes a beszűkülés, a szűklátókörűség, a tájokozatlanság; mi mindennek lehet akadálya a nyelvek ismeretének hiánya. Mint ahogy azt is tudom, milyen jó, ha vannak tehetséges, a gyógyítást magas fokon végző orvosaink; hasznos dolgokat feltaláló tudósaink; lelkünket pallérozó s hitünket erősítő teológusaink; az ismereteket mesterien átadó és példamutató pedagógusaink; kiváló művészeink és sportolóink, akikre az egész nemzet büszke lehet. S ha ehhez még az is hozzászámítható, hogy embertársaink nagyobb része becsületes, lelkiismeretes és jóravaló, boldogabbak lehetünk e földi világban.
Nincs hát bajom a fentiekkel. Hiszen a világjárás már a középkorban is bevett szokás volt a maga módján. Tanultak külföldi egyetemeken hazánkfiai, körbejárták a szomszédos országokat a mesteremberek. Ám azt is tudnunk kell, hogy ezek később: tanulmányaikat befejezve, a doktorátusokat megszerezve, mesterségüket tökéletesítve, visszatértek hazájukba. Ezt tette például a teológus Pannonius, a polihisztor és pedagógus Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János vagy Komenský is. Jöttek és hozták haza a tudást, a nyelvismeretet, a könyveket, a segédeszközöket. Pedig nem volt könnyebb akkor sem az útra kelés meg a hazatérés, mint manapság. S feltételezhetően maradhattak volna ők is az ánglusoknál, a hollandusoknál vagy épp Taljánországban, ahol jobb sors várt volna rájuk, mint szülőhazájukban.
Mondom, engem csak az bánt, hogy sok-sok mai tehetséges, híres-neves emberünk, iskoláink által is kinevelt felvidéki fiatalunk a világba való futása után elfelejt visszatérni. Jó érzés, ha arról értesülhetünk: ez vagy az a gyermek milyen sikereket ért el messze hazájától, milyen kutatásokban vett részt, milyen híres énekes, zenész, sportoló lett a tengeren vagy az óceánon túl.
Igen, ez mind szép, és lehet is vele dicsekedni. Mert ki ne örülne gyermeke sikereinek, melyik közösség, kibocsájtó közeg ne lenne büszke az elszármazott sikertörténeteire. Nagy örömünkben azonban olykor megfeledkezünk néhány kérdést feltenni: vajon gazdagította-e egy kicsit is ez a sikeres ember azokat, akiket itthon hagyott? Kíváncsi-e arra, mi történt távozása óta errefele? Vajon a sok nyelvismeret által nem veszett-e el az egyetlen anyanyelv? Haza jön-e valamikor ez a nagy ember, hogy az itthon maradt sok kicsi is profitálhasson tudásából, gazdagságából, tekintélyéből?
Lapozgatom néha a száz egynéhány sikeres emberünkről kiadott könyvecskét. Többet is ismerek közülük. S felteszem én is a kérdést: kamatoztathatók-e sikereik közösségünkben? Hogy lehetne néha az egyéni karriert és a kibocsájtó közeg helyzetét közös nevezőre hozni? Mi kellene ahhoz, hogy a sikertörténetek olykor a mindennapi élet részévé is válhassanak; általuk ne szegényebb, hanem gazdagabb lehessen a közösség is. Hiányukat ne érezzük, tudásukat ne nélkülözzük.
Az utóbbi időben több ismerősömmel is beszélgettem: volt polgármesterekkel, tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal vagy egyszerű emberekkel. Sokan közülük büszkén vagy szomorkásan mondták: a gyermekek Pozsonyban, Prágában, Pesten vagy épp Amerikában vannak. Egyik ott tanult, s már haza se jött, a másik milliomossá vált valahol, a harmadik meg kénytelen volt elindulni valahová, mert itthon nem boldogult.
Legtöbbjük még szingli, pedig már sokasodnak az évtizedek felettük is. Sokuknak más nációbeli felesége, férje van, s legtöbbjük feladja önazonosságát. A gyermekek – ha vannak egyeseknél – már nem magyarul tanulnak. Egy biztos tehát: világgá futott gyermekeink közül csak kevesen gazdagítják majd szülőföldjüket, a magyar iskolák létszámát.
Bár ne lenne igazam, s a visszatérés reményében fejezhetném be kételkedéseimet! S történne úgy, ahogy az Apáczai Csere Jánosékkal is megesett sok-sok esztendővel, pár évszázaddal ezelőtt. Akik visszatértek, hogy felemeljék az anyaországot is! Igaz, most ehhez is meg kellene itt teremtenünk egyet s mást. De hátha ez is könnyebben menne tehetségeink segítségével!
