A régi közmondás szerint nem kell, de az élet, a gyakorlat az ellenkezőjét bizonyítja. Ennek jegyében tartották a Pesti Vigadóban pénteken (május 19-én) a felvidéki borászok bemutatkozását.
Csiki Sándor, a bemutató szervezője elmondta, hogy a mostani rendezvény előzménye tavaly novemberre nyúlik vissza, amikor valamennyi határon túli régió borászai közül jöttek, Ausztria kivételével. Akkor Geönczeöl Attilát kértem, hogy segítsen a felvidékiek megszervezésében, mert tudtam, hogy ő már korábban rendezett számukra budapesti bemutatót. Mivel a határon túliak közül a felvidékiek voltak a legaktívabbak, ők jöttek el legtöbben, úgy döntöttünk Attilával, hogy nekik érdemes egy önálló bemutatót tartani itt a Pesti Vigadóban. Ez nagyon jó helyszín, mert egy 19.századi épület, van stílusa, hangulata, egészen más, mintha egy modern étteremben tartanánk.
Ezúttal magyarországi borászok is részt vesznek, persze kevesebben mint a vendégek. Őket ki választotta?
Én. A kiválasztásban a földrajzi együvé tartozás volt a döntő, ezért hívtam meg a neszmélyieket, akiket csak a Duna választ el a határon túliaktól. Persze, ugyanez érvényes az egri vagy pláne a tokaji borvidékre is, de ezúttal Neszmélyre esett a választás.
Ön is borászkodik?
Nem, én biológus vagyok, de gyakran hívnak borversenyek zsürijébe. Attilával szintén így ismerkedtünk meg.
Nemzetközi versenyekre el lehet juttatni felvidékieket?
Ez csak elhatározás és pénz kérdése. Ugyanis vannak nevezési díjak, amelyek megfizethetők. Jó helyszínt kell kiválasztani, szerintem a felvidékieknek is vannak esélyeik, mert jó borászataik vannak, feljövőben lévők, és a nagyvilág díjazza a különlegességet, például azt, hogy olyan helyekről jöttek, amelyek még nem ismertek. Nem véletlen, hogy nagyon jó éttermekbe is eljutnak egyes felvidéki borok. De nem elég a jó minőség, valami érdekes történetet, mítoszt is kell köré építeni, vagy egy hiteles személyiséget, akire vagy amire felfigyelnek. Sajnos még sem itthon, sem a határon túli borászatoknál nem alakult ki, hogy megmutassák magukat a világnak. A fogyasztó lusta, önállóan nem indul felfedező útra. Fel kell hívni a figyelmét, mert a jó bornak is kell a cégér.
***
Geönczeöl Attila neve mellett Garamkövesd/Muzsla áll, mert szőlőterületének nagy része Muzslán van, pincészete viszont Garamkövesden. Ő tartotta a rendezvény szakmai részét a Pesti Vigadóban, azaz a kiválasztott tizenöt borász és borai mellett bemutatta a Felvidék nagyobb borvidékeit, amelyek jelentős része a magyar-szlovák határ mentén végig húzódik, de a szlovák elnevezése eléggé különbözik a magyar hagyományoktól. El is magyarázza:
dél-szlovákiai borvidéknek nevezik a Somorjától Párkányig tartó 120-130 km egészét, pedig nagyon különböző termőterületek vannak benne, mint például a 25-30 km-nyi Párkány-Kürt borvidék, vagy hivatalosan közép-szlovákiainak hívják azt a területet, amiből szinte kiugrik, önálló körzetnek is számít a régi történelmi Ipolynyék borászata. De mondhatjuk Kelet-Szlovákiát, amelyben külön egység Királyhelmec, és ettől elkülönítve említjük azt a néhány falut, amely a tokaji borvidék része.
Mondhatjuk, hogy a borvidékek határa Szlovákiában megegyezik a magyar nyelvhatárral?
Nem teljesen, mert a legismertebb szlovák borvidék a Kis-Kárpátok, amely eredetileg sváb, kisebb részt magyar lakosságú volt. Ma már teljesen szlovák, ott német szót nemigen hallani, amiben nyilván a kitelepítések is közrejátszottak. De ugyanígy említhetjük Nyitra környékét, amely valaha magyar volt, ott is van szőlészet egy kis területen. Sajnos, a nyelvhatár egyre húzódik dél felé, és ezért a borászatok között is egyre több a szlovák.
Ők a magyarok tapasztalatait átvették, vagy önálló úton járnak, egyáltalán van szakmai kapcsolat a szlovák és a magyar termelők között?
Ha azt vesszük, hogy a világon hogyan folyik a modern borászkodás, akkor azt kell látnunk, hogy abban a szlovákok előnyben vannak, mert a legtöbb támogatást ők kapták, sok pincészetet felfejlesztettek a Kis-Kárpátokban, Nagyszombat vagy Nyitra környékén. De a Tokajnak nevezett területen is van olyan szlovák pincészet, amely nagyon komoly technológiai fejlesztést kapott, ilyen szempontból ők vannak előnyben, náluk van a tőke. De ez a folyamat visszanyúlik a kommunista időkre, amikor az volt a cél, hogy a déli területeken ne legyen ipar, csak alapanyagot adjon. Felvásárolták a szőlőt és ment a nagy nyitrai borkombinátokba.
Tudomásunk szerint van olyan törvény Szlovákiában, hogy fel kell tüntetni a származási helyet.
Ez elég lazán megy, de ma már érdemes feltüntetni, mert a szlovák fogyasztóknak is jelent valamit, ha a palackon dél-szlovákiai falunevek szerepelnek, tehát többnyire feltüntetik a szlovák borkombinátok. Nekünk, magyar borászoknak el kellett jutnunk oda, hogy saját palackos borunk legyen. Ma már jóval többen vagyunk, mint az itt bemutatkozó tizenöt, de el kell érnünk, hogy súlyunk legyen. Könnyebb annak, aki kap támogatást, mert hozzájut olyan eszközökhöz a fejlesztéshez, amit csak önerőből nem tudna megvenni. De ennél is fontosabbnak tartom az elkötelezettséget, hogy ezt csinálni akarjuk, átadva nemzedékről nemzedékre a tudást is és a vállalkozói elszántságot is. Büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk, helyben dolgozunk, mert ez a vidéket is segíti.
A benesi időkben, majd az államosításban hogyan tudtak megmaradni?
A pincefalvakat nem dózerolták le, mert azt tudni kell, hogy a nagyobb borászatok nem a paraszti pincék voltak, hanem az uradalmi, a nemesi és az egyházi pincészetek. Ezeket államosították vagy tönkretették, és ezután kellett újra kezdeni.
Geönczeöl Attila segítségét kértük, hogy az egyes borászatokat bemutató asztalok között minden fontos borvidékkel megismerkedjünk.
***
Zsigmond Gábor pincészete Ipolynyéken működik, tehát hivatalosan: Közép-Szlovákiában. Hegyközség, szép dombos vidéket mondhatnak magukénak, furcsának is találják a síkságot, ha eljönnek otthonról délfelé. Zsigmond László, az apa képviseli a bemutatón pincészetüket:
„Nehéz dűlők, de ott terem a jó bor” – mondja büszkén, ám amire még büszkébb, hogy négy generációt képvisel, mert 82 éves édesapja aktívan dolgozik ma is a szőlőben, aztán ő következik, aki a borászatot alapította, amikor a tulajdonviszonyokat sikerült rendbe tenni, a fia Gábor vezeti a szőlészetet-borászatot, és negyedik nemzedék az első osztályos unoka, aki múltkor kijelentette, hogy „nagyapa, nekem a vörösbor ízlik.” Persze éppen csak belekóstolhatott, de már ilyen szakértőnek mutatta magát.
És önnek melyik ízlik? Egyáltalán: milyen borokat készítenek?
Én borivó ember vagyok, s mint ilyen, a száraz fehérbort szeretem. A nevünk úgy szól, hogy Zsigmond szőlészet, pincészet. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy csak saját szőlőből készítünk bort. Minden szőlő a tőkén érik be, s a tőke dönti el, hogy milyen bor lesz belőle. Nehéz talaj, úgy magyaráznám el, hogy másutt, délvidéken eső után kimegy az ember a szőlőbe, egy óra múlva már száraz a cipőtalpa. Nálunk nem. Nehéz, agyagos a talaj, sokkal nehezebb készíteni szőlőnkből vörösborokat, de ha jól megmunkáljuk, akkor minden elérhető.
Sokféle bort hozott. Otthon ezeket a pincészetben árulják, vagy a kereskedelemben, vendéglőkben értékesítik?
Kereskedelmi kapcsolat is van, a legtöbb borunkat Szlovákiában értékesítjük, Magyarországon nem, mert a szabályozás másféle. De Szlovákiában egyelőre el tudjuk adni, mert az ország 65%-ban behozatalra szorul borból.
Annak ellenére, hogy – feltételezem – a szlovák emberek sörivók.
Nem így van. Egyáltalán nem. Szeretik a jó bort, de akármilyen bort nem fogyasztanak.
S ez a borszeretet legalább erősíti a barátságot a két nép között?
Nekem sok szlovák barátom van, és merem mondani, hogy ott is vannak jó emberek.
***
Hengerics Péter Kővágó/Szentpéteren egy 1925-ben alapított pincészettel büszkélkedhet, legalábbis a reklámtábla szerint. „Ha borkóstolót tartok, mindig azzal kezdem, hogy én nem vásároltam a területet, hanem örököltem. Nagyszüleim vásárolták 1911-ben, tehát még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Azóta a családunké, most az enyém, és remélem, hogy majd utánam is folytatódik.”
A történelem nem szólt bele a tulajdonviszonyokba?
Dehogynem! Az 1950-es években elvették, és csak a 90-es években kaptuk vissza. Édesapámnak köszönhetően, aki kemény ember volt, és amikor ki akarták mérni a területet, de máshol, akkor ő ragaszkodott hozzá, hogy az eredeti területet kapjuk vissza. Persze nem túl jó állapotban, mert a gyalogszőlőt, vagyis a tőkéket megszüntették, mert a tőkék távolsága miatt azt csak kézzel lehetett művelni, oda traktor nem mehetett be. A kézi művelés előnye az, hogy kevesebbet terem, tehát jobb minőségű bort ad. Másfél hektár szőlőt kaptunk vissza, azt rendbehoztuk, most gyakorlatilag kétféle szőlő van a területen: egy hektár zöld veltelini és fél hektár chardonnay. Minden év egy kihívás. Ez a szép a borászatban, hogy minden évben nulláról indulunk. Alkalmazkodni kell a klimatikus viszonyokhoz, és a szőlő korához is. Nagy terhelésű tőkékről igazán finom bort nem lehet készíteni. 29 éves tőkéken másfél kiló lehet a maximális terhelés, chardonnaynál egy kiló.
Ön szerencsés, hogy mindezt nem kellett külön tanulnia, beleszületett és nőtt ezekbe az ismeretekbe.
Így van, ha megkérdezik tőlem, hogy mióta borászkodom, nehéz válaszolnom, hiszen édesapám mellett gyerekkorom óta. 5-6 éves koromban már kivitt a szőlőbe, kapáltunk, válogattuk a vesszőket, fürtöket, mindent fokozatosan megtanultam. Ez nagyon összetett munka. Önállóan azóta végzem, hogy édesapám meghalt, azaz 21 éve.
És van, akinek ugyanúgy átadja a tudást, mint ahogyan ön kapta?
Sajnos egyelőre nincs. A lányom Torinóba ment férjhez, a fiam pedig még nem döntötte el, mit akar csinálni, egyelőre élvezi az életet, de bízom benne, hogy előbb-utóbb megkomolyodik, és lesz folytatása ennek a történetnek.
Kívánjuk, hogy így legyen! S hogy derűsebben fejezzük be a beszélgetést: melyik borára a legbüszkébb?
A zöld veltelinimre. Sokan mondták, hogy nagyon hasonlít a Wachau-vidékire, márpedig az osztrákok abban világelsők.
***
Varga Attila Lingo pincészete nemcsak Királyhelmecet képviselte a bemutatón, de kicsit a tokaji borvidék szlovákiai oldalát is.
Melyik volt előbb?
A királyhelmeci, ott édesapám 1984-ben vette meg az első területet, később még egyet, aztán következett a tokaji, vagyis a Borsi-Szöllőske közti szakaszon a déli dűlőből származó terület, azóta borászkodunk ott is. A királyhelmeci szőlőket többször megújítottuk, új fajtákkal is próbálkozunk, mint a rajnai rizling meg a sauvignon blanc, a tokaji területen viszont a klasszikus fajtáknál maradunk: furmint, hárslevelű, sárga muskotály. Amikor a Jóisten jó évet ad, akkor szeparáltan készítjük a borokat, amikor rosszabb az időjárás, és a sárga muskotály nagyon érzékeny, akkor együtt szüreteljük le és egy cuvée-t készítünk belőle. Egyébként ezt csinálták a régi öregek is. Aki először jár a vidéken, annak ez a bor jó kiindulás a fajták megismeréséhez.
Itt az asztalon többségében fehérboros palackok állnak, de van köztük egy rozé is, sőt egy üveg vörösbor is. Nem szokatlan azon a vidéken?
Készítünk vörösborokat is. Most már egyre jobban átkerül a fiatalok kezébe a szőlészet-borászat, szerintem ezt nem lehet máról holnapra elkezdeni. Együtt kell élni a természettel, a hagyományokkal, és nagyon figyelni az idősebb generációk szavára, mert ha az apám kinéz az ablakon, látja a Nap állását, és pontosan megmondja, milyen idő lesz holnap, jobban tudja, mint némely meteorológus, és nagyon biztosan meg tudja mondani, hogy milyen évünk lesz, tehát az idősek tapasztalatait kell összerakni a fiatalok dinamizmusával, újító kedvével. Például azelőtt nem készítettünk rozét. Aztán kezdtünk átállni és tavaly már csak azt csináltuk. Rájöttünk, hogy a mi mérsékelt éghajlati viszonyaink között sokkal elegánsabb rozét lehet kihozni a szőlőből, mint a mediterrán vidéken, mert később érik be a gyümölcs, egy szeptember végi szüret idejére megtelik azokkal a gyümölcs és savtartalmakkal, amelyekhez nem kell semmiféle adalékanyagot tenni.
Az idősebb nemzedékek tapasztalataihoz jól társulhat a fiatalok érzékenysége a reklám és a marketing iránt. Önök megbíztak valakit az üvegek, a logó tervezésével?
Ilyen szempontból mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert az én tanult szakmám éppen a reklám és a marketing. Magunk készítjük a grafikákat, mi találtuk ki az egész arculatát a borászatunknak, a nevünkkel pedig a hagyományokhoz akartunk kapcsolódni. Ugyanis a pincénk a Lingo-hegyen található, amelynek a tetején van egy sziklakitüremkedés, egy terasz, amire hajdan a régiek feljártak szép nyári estéken beszélgetni, pihenni, és mikor kifeküdtek erre a teraszra, nézték a felhők vonulását, úgy érezték, hogy leng alattuk a szikla. Lengő, tájszólásban: lingó.
Most egy nagy út előtt állunk: új területeket szeretnénk beültetni általunk meghatározott fajtákkal, és nagyobb figyelemmel fordulunk a piac felé. Ez a következő 5-10 év feladata, de elköteleztük magunkat, hogy újra felvirágoztassuk a bodrogközi borászatot. Az elmúlt évtizedekben nagyon lefelé menő pályán volt, pedig Bél Mátyás úgy emlékezett meg az 1700-as években erről a vidékről, hogy itt annyi árnyas cseresznyefa és szőlőterület van, hogy végigsétálva köztük az ember a Champs Elysées-en érzi magát.
