Léván a Reviczky Házban került sor 2017. május 3-án a Reviczky Társulás berkein belül működő Léva és Vidéke Helytörténeti Szakosztály immár 98. helytörténeti előadására, mellyel a nagysallói csatára és annak Léván elhunyt és eltemetett hőseinek nemrég példamutatóan megújult és kibővített emlékhelyére irányították a figyelmet a szervezők.
Az esemény kezdetén Müller Péter szakosztályvezető köszöntötte az emlékmű felújításának szíve-lelkét, a Lévai Magyar Asszonyok Ligája elnöknőjét, Kosztolányi Magdolnát. Majd kifejtette, hogy a mostani előadás a nagysallói csata hősei mellett tiszteleg a mai lévai hölgyek előtt is, akik a munka oroszlánrészét magára vállaló elnöknőjük vezetésével, nagy-nagy lelkesedéssel és kitartással valósították meg a nagysallói csatában megsebesült, Léván elhunyt honvédek lévai temetőben található 1848/49-es emlékművének megmentését, felújítását és kibővítését. Ez a tett már Léva történetének része, s nincs annál hitelesebb feldolgozása és közlése egy történelmi eseménynek, mintha annak vezetője, résztvevője teszi meg azt. Ezért a szakosztályvezető jelezte, hogy az előadás második részében Kosztolányi Magdolnától hallhatjuk majd a közadakozásból megújult és kibővített emlékmű felújításának minden részletét.
Az előadás első részében Müller Péter a nagysallói csatát az ember, az abban harcoló honvédek szemszögéből próbálta bemutatni. Ehhez segítségül hívta a Vasárnapi Újság 1898. évi és a Bars hetilap 1902. évi számait. Az előbbiből egy régi honvéd írásából többek között azt is megtudtuk, hogy „a diadal kivívásában nevezetes része volt a barsi 17-ik zászlóaljnak, mely Bars megye szülöttének, Bátory-Schulcz Bódognak dandárában harczolt. Maga Bátory így nyilatkozott a csata reggelén Damjanics és Klapka előtt; „Ma, mint barsi fi, 17-ik zászlóaljammal ki akarom magam tüntetni.” Majd lelkesítő szavakat intézett a zászlóaljhoz: „Ti ifjú, hős harczosai Bars megyének! Itt, szülőföldünk szívében, ezer lépésre áll tőlünk az ellenség Nagy-Sallón! Ti, kiknek hős tetteit a távol folyó Bodrog, Tisza s Duna partjai hirdetik, ahhoz hasonlót tanúsítsatok hazátok bölcsőjében is. Én meg vagyok arról győződve, hogy a mai győzelem babérát senki tőletek el nem ragadja, s egy lelkes szuronyroham pár percz alatt birtokunkba ejtendi Nagy-Sallót. Éljen a 17-ik zászlóalj! Előre, indulj!” Ez a zászlóalj nyomult be elsőnek Nagy-Salló házai közé, Bátory vezetése alatt ők foglalták el a várost rohammal.”
Majd a Vasárnapi Újság egyik 1898. évi számából hangzott el a nagysallói csata egy részletének további hiteles leírása, melyet a kistapolcsányi születésű, 14 évesen önkéntesen honvédnak állt Büttner Emil édesanyjának írt leveléből tudtunk meg. Az akkor 15 éves fiú többek között ezt írta a nagysallói csatáról 1849. április 21-én Szentpéteren kelt levelében: „Előttünk legelől, rettenthetetlen bátorságú dandárnokunk, Schulcz. Mint az eszeveszettek rohantuk meg a várost, hol a házak s kerítések mögött és padlásokon nyolcz zászlóalj ellenséges katona volt elhelyezve, s minket iszonyú sortűzzel fogadtak. Én századommal a tömeg élén, az elsők közt törtem be a kertsánczokon. Közülünk mindenfelé elestek az emberek. Sokáig tartott, míg a kétségbeesetten lövöldöző ellent jó állásaikból kikergethettük. De a folytonosan meg-megújított roham s különösen a 17-dik zászlóalj oroszláni bátorsága, a majdnem lehetetlent is lehetővé tette. Öröm volt látni, mint ugrálták a dühös katonák egymásután keresztül a kerítéseket, mint űzték a konyhákba, csűrökbe menekvő németet, míg végtére a többi zászlóalj előnyomúltával, sikerűlt az ellent az egész városból kihajtani. Mindjárt az első roham után, egy fakerítés mögé posztiroztam magam, de nem foghattam fel, miért hogy ha a kerítés mögül egy kissé kidugtam a fejem, mintha csak rajzó méhköpűbe dugtam volna be, úgy zúgtak fejem körűl a golyók. De rájöttem a dolog nyitjára. Mert még mindig a 9-dik zászlóalji veres sapkám volt meg, a többinek pedig körültem mind kék sapkája, vagy csákója volt, azért csak engem vett czélba az ellenség. Lebuktam hát s a veres sapkát kifordítva rohantam tovább.”
Az előadó itt hívta fel a figyelmet, hogy Büttner Emil az egyedüli felvidéki származású gyermekhonvéd. Valamennyi levelét, melyet az 1848/49-es szabadságharc csatáiból édesanyjának írt, 1985-ben a Madách Kiadó „Csata mezejérül írom pár soraim” címen jelentette meg. Büttner Emil sírja ma is megtalálható az aranyosmaróti köztemető helyi középiskolával szembeni fala melletti részében. Ha arra járunk, keressük fel ezt a helyet, és gyújtsunk egy gyertyát Büttner Emil tiszteletére.
A Bars 1902. évi számában megjelent visszaemlékezésből pedig megtudtuk, hogy a nagysallói csatában szemben álló felek parancsnokai nagyon jól ismerték egymást, ugyanis a császári csapatok főparancsnoka, Wohlgemuth 1848 előtt előbb ezredese, majd később dandárparancsnoka volt Damjanichnak, aki őt csakugyan mesterének tekintette. 1849. március havában Damjanich János, a szabadság rettenthetetlen csataoroszlánja az akkor Gyulán tartózkodó nejének ezt írta: „Addig nem nyugszom, míg mesteremet meg nem verem.” S Damjanich igyekezete valóra vált, Nagysallónál fényes győzelmet aratott mestere felett. A csata után Damjanich futára által azonnal értesítette a feleségét a fényes győzelemről, s gróf Wenckheim Béla ugyancsak futár által gratulált Damjanichnak. Érdekes, hogy Damjanich volt az egyetlen a honvéd tábornoki karban, aki rendületlenül bízott a honvédek győzelmében még akkor is, amidőn Görgei folytonosan hátrált. „Mire kivirulnak a tavasz rózsái, mi győzni fogunk”, jósolgatta a hős és jóslata be is teljesült.
A korabeli visszaemlékezéseket az első rész előadója Koroda Pál Bars megyei költő 1889-ben Nagysallóban a csata fél évszázados ünnepségén elszavalt „Nagysalló” című ódájának részletével zárta. Majd Damjanich Jánosnéra (*1819-†1909) emlékezett, akit erről az ünnepségről az emlékező közönség táviratilag üdvözölt. Ő egy olyan honleány volt, aki 60 évig özvegyen, gyászruhában, fáradhatatlanul minden erejével nemzetének élt. „Nagy-nagy örömünkre szolgál, és büszkeséggel tölt el minket, hogy kiváló honleányok Léván ma is vannak, vezetőjüket, mindenki Magdi nénijét ezúton nagy-nagy tisztelettel kérem fel, hogy ismertessen meg minket a közadakozásból megújult lévai 1848/49-es emlékmű felújítása és kibővítése befejező szakaszának történetével” – zárta gondolatait a Léva és Vidéke Helytörténeti Szakosztály vezetője.
Ezt követően Kosztolányi Magdolna gazdag képanyagot felvonultatva ismertette az emlékmű kibővítését. A nyitóképen a szintén közadakozásból, 2015. október 6-án megmentett és felújított emlékmű mögött már 168 év óta jelöletlen honvéd sírhalmot mutatta be. A lévai hölgyek célja az volt, hogy ezt a sírhelyet díszkő oszlopokkal és díszlánccal méltó módon megjelöljék az utókor számára, hiszen sokan a fiatalok közül már nem is tudják, hogy az emlékmű mögött vannak a hős honvédek eltemetve. Mivel a 2017 június végéig hivatalosan engedélyezett gyűjtésen 2015. október 6-ig nem gyűlt össze elegendő anyagi forrás és a Honvédelmi Minisztérium Kegyeleti Főosztályának ígért támogatása sem érkezett meg, a honvédek sírjának méltó megjelölésére a Lévai Magyar Asszonyok Ligája céljuk elérése érdekében a Lévai Magyar Tájékoztatóban, valamint a világháló és a szociális hálózatok segítségével folytatták a gyűjtést. A magánszemélyek közül csupán 24 személy adakozott újra.
Ekkor született az ötlet a Lévai járás magyarlakta önkormányzatainak megszólítására. Az összesen 52 postán elküldött levélre reagálva 10 község adományozott a nemes célra, az adományok beérkezése sorrendjében: Hontfüzesgyarmat, Zalaba, Nyírágó, Lontó, Garamsalló, Nagyölved, Nagytúr, Zsemlér, Endréd és Nagysalló. Jelentős adományt küldött a Partiumi Egyetemi Alapítvány is. Az elnöknő ismételten nagy-nagy köszönettel említette ezeket a községeket, az alapítványt és azok elöljáróit. Időközben folyt a sír látványtervének elkészítése, a díszoszlopok és a díszlánc anyagának és méreteinek kiválasztása. Kosztolányi István lévai kőfaragó megkezdte a 8 darab siklósi tarvertínó (mészkő) díszoszlop alapjainak kiásását, betonozását és az általa beszerzett, már valaha használt temetői díszkövek méretre vágását és csiszolását. Komoly anyagi gondot jelentett a díszlánc elkészítése, melyet hosszas közös töprengéssel és tervezéssel sikerült megoldani. A díszlánc mintájául a kézdivásárhelyi Márton Áron-szobor díszláncát választották, méretei pedig az emlékmű körüli kovácsolt díszlánc arányait követték. Ez az arányos átszámítás olyan anyagvastagságot eredményezett, mely hőkezelés nélkül is lehetővé tette a láncszemek formálását. Ez utóbbi tény pedig nagyban csökkentette a díszlánc kivitelezésének költségét.
Továbbá ekkor küldték az égiek a lévai hölgyek látókörébe Csabai Tibor lévai lakatosmestert, akit származása és neveltetése révén a mai napig érzelmi szálak kötnek a lévai temetői 1848/49-es emlékműhöz, s aki nagyon jutányosan vállalta el a 32 m hosszú díszlánc elkészítését. Négy hónapig tartó kitartó munkájával egyenként kézzel hajtotta meg, formálta, hegesztette, csiszolta és fűzte fel a láncszemeket. Év végére a tervezett kinti munkák java része – beleértve a díszoszlopok beállítását és a sírhalom lesüllyedt végének megigazítását – befejeződött. Az idei tavaszi jó idők beköszöntével a díszoszlopok közé felkerültek a díszláncdarabok is, majd a sírhalom, az emlékmű és annak környéke végleges csinosítása következett. Így várta a felújított és kibővített emlékmű, a nagysallói csata emléknapját, mely idén április 23-ra esett. Ekkor az ünnepi műsor és a koszorúzás után Kosztolányi Magdolna ismertette a jelenlevőkkel a közadakozásból megvalósult emlékmű felújításának, valamint kibővítésének eseményeit és még egyszer hálás szívvel köszönte minden adakozó és segítő hozzájárulását a közös munkához.
Ezt követően pedig számos „ilyen volt – ilyen lett” fényképpároson idézte fel az emlékmű felújítás előtti és a teljes kibővítés utáni állapotát. Lélekemelő volt látni a különbséget.
Vastapssal jutalmazta a hálás közönség a szép és tartalmas előadást, mely álló vastapssá alakult, így köszönve meg Magdi néninek azt a sok-sok munkát, melyet ő mindig vidáman és lelkesen végzett az emlékmű megmentése, felújítása és egy egységes emlékhellyé tétele érdekében. Majd Müller Péter köszönő- és emlékoklevéllel, Wirth Jenő pedig egy szép virágcsokorral kedveskedett Magdi néninek.
