Agócs Gergely néprajzkutató, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa több nyelven üdvözölte házigazdaként a nemzetközi konferencia vendégeit, majd a Muzsikás Együttes rövid műsorral teremtett vidám hangulatot a komoly eszmecseréhez.
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – Tamási Áron gyakran idézett gondolatával köszöntötte Kelemen László a Hagyományok Háza főigazgatója, a sokféle lokalitás képviselőit, mert – mint mondta – a lokalitás határozza meg életünket. Bár manapság sokan ezt elvesztették, nekünk fontos az otthonosság. Nemcsak az utca, a ház, az ismerős sarki fűszeres, hanem a fű, fa, virág, a dal, a tánc, amely élteti a lelkünket.
A konferencia résztvevőit a Miniszterelnökség nevében Nyitrai Zsolt miniszterelnöki megbízott videón köszöntötte, majd Berán István a Táncház Egyesület ügyvezetője tekintette át röviden a mozgalom főbb állomásait, amelyet betetőzött az Unesco elismerése, amellyel a táncház, mint a kulturális örökség átörökítésének módszere felkerült a világszervezet kulturális listájára.
Agócs Gergely előadása nyitotta meg az érdemi tanácskozást. Emlékeztetett: 45 évvel ezelőtt úgy indult el a táncház mozgalom, hogy nem felelt meg számunkra az a hivatalos forma, amellyel a hagyományos kultúra értékeit közvetítették. A táncház-módszer a neofolklorizmus hajtásaként jelentkezett úgy, hogy nem akarta a folklór értékeit sem az ideológia szolgálatába állítani, sem átdolgozni, hanem meghonosítani a hétköznapi életben. A 70-es években Budapestről induló, majd a nagyobb városokban is elterjedő mozgalom a 80-as években lépte át a határokat. Az ott élő magyaroknál már az első évtized végére megjelent a táncház módszere is, és – máig is szlovák állampolgárként – a Felvidéken örömmel tapasztalta, hogy bekapcsolódtak szlovákok is. Ezt tartja a második jelentős állomásnak, illetve amikor a magyarországi táncházakban feltűntek a nyugati diaszpóra magyarjai, akik aztán vitték haza a hírét és tapasztalataikat. A harmadik fejezet pedig az, hogy lengyel, szlovák kollégák elindultak saját falvaikba, és gyűjtéseikből a magyar módszerrel megszervezték saját táncházaikat. Ennek a folyamatnak a résztvevőit hívták meg a tanácskozásra, illetve olyan norvég és svéd kollégákat, akik hasonló úton járnak, de a magyar módszertől függetlenül.
Az Unesco elismerés hatásáról tartott előadást Harlov-Csortán Melinda a Herder-Instituts für historische Ostmitteleuropaforschung kutatója. Rámutatott arra, hogy Magyarország megjelenésében különböző külföldi kiállításokon, vagy arculatának nemzetközi megjelentetésében ma már ott van a táncház is. Az állami, művészeti díjakból, elismerésekből is jut a műfaj képviselőinek, és örvendetesen részévé vált a médiának a Fölszállott a páva vetélkedőkkel. Ezekben is, de a fesztivál-programokban is magától értetődően jelen vannak mind a határon túli magyar, mind a határokon belül élő nemzetiségek csoportjai is.
Agócs Gergely hozzátette ehhez, hogy kezdetben megpróbálták a táncházmozgalmat etnocentrizmussal vádolni, de összeomlott ez a vád, mert az első pillanattól hívták az alapítók a hazai cigányság és a nemzetiségek képviselőit is.
Jacek Halas Poznanból a lengyel helyzetet ismertette. Ott az alternatív színházi mozgalom fordult a falvak kultúrája felé. 1995-ben Varsóban alakult meg az első táncház, azóta is csak három működik az országban. Ő húsz éve kezdte Poznanban, ahová a II. világháborút követően a legkülönbözőbb hagyományú lengyel területekről költöztek be az emberek, ezért nem az eredetiségre összpontosít, hanem a közösség teremtésre.
Saját hagyományaihoz tudott visszanyúlni más-más módon mind Norvégia, mind Svédország, de a stockholmi kutató elmondta, hogy színpadi produkcióból úgy lett ismét társastánc a 19. századi örökség, hogy találkoztak véletlenül Sebőékkel. A magyar módszer segíti a soknemzetiségű Uganda hagyományainak megkeresését, vagy az udmurti néptánc újjászületését.
Japánban viszont magyar táncház működik: három Tokióban, egy Nagoyában és egy Osakában. Takashi Kamiya számos videofelvétellel szemléltette, hogy milyen eredményeket ért el 1979 óta Tímár Sándor és Tímár Böske a táncház mozgalom fejlődésében. A résztvevőknek nincs magyar hátterük, egyszerűen csak élvezik a magyar zenét és táncot, amely nagyban különbözik a japánok nemzetközi néptánc fogalmától. Magyar mintára táncház-találkozókat is szerveznek 2000 óta, erről is láthattunk videót, meg arról is, hogy az ő Odoribe Néptáncegyüttese hogyan lépett fel tavasszal a magyar nagykövetségen Kövér László, az Országgyűlés elnökének látogatása alkalmával.
A közép-európai tájakra visszatérve Ivan Murin a nyitrai Szent Cyrill és Method Egyetem előadója a szlovákiai folklorizmus sajátos fejlődésével kezdte előadását, amelyet nem a konferencia nyelvén, angolul, hanem anyanyelvén tartott meg, régi barátja, Agócs Gergely tolmácsolásával. Megtudhattuk, hogy a 20. század elején a szlovák falvakban ugyanúgy élt a néptánc, a hagyomány mint a magyar falvakban, de a 3-4 ezer lakosú települések már felhagytak vele. Az önállóvá lett Csehszlovákiában a tudományos elit a népi hagyományokban a jobbágysors, a hajdani alávetettség emlékét látta, és elutasította. A 2. világháború után a nemzeti identitás szempontjából ismét fontos lett, és sajátos módon összeforrasztották a magas kultúrával: hatalmas szimfonikus zenekar muzsikájára táncolt az ország különböző részeiből összeverbuvált állami népi együttes. Mintájára számos együttes alakult, ugyanúgy táncoltak, improvizálni tilos volt. A 60-as években a tömegsport mögött háttérbe szorult a néptánc, amely őrizte tovább sematikus jellegét.
Ezt érezték a 80-as években elviselhetetlennek Agócs Gergellyel, és életre hívták az első gömöri táncházat. A mozgáskultúra legrégebbi emlékei már nem voltak találhatók a terepen, de mégis, az új folklorizmus, a visszatanulás erősíti a falvakban a hagyományokat. Agócsnak köszönhető, hogy átvitte a szlovák tévébe a Fölszállott a páva ötletét. (A vetítőn az egyik kiemelkedő produkciót láthattuk). A döntőt több mint egymillióan nézték, többen mint a vele egyidőben sugárzott Barcelona-meccset.
Ivan Murint legjobban a hagyomány továbbéltetése foglalkoztatja, hiszen csökken a nemzedékről nemzedékre átadás, horizontálisan a sokféleség miatt nem működik, legjobb az egyéntől a csoporthoz történő módszer, a csoport tagjai pedig újabb egyéneket vonnak be. Jelenleg még mindhárom elem jelen van, de nincsenek jó kilátások. Össze kell kötni az embereket a kulturális örökséggel, és őrizni a forrásait. Közös hajóban evezünk. Európa kulturális sokszínűségre épült, ezt kell őrizni és átadni, ehhez jó módszer a táncház-metódus.
Agócs Gergely hozzátette, hogy sokan felteszik a kérdést, hogy időszerű-e a néphagyomány az informatika világában. Érdekes, hogy Johann Sebastian Bach-hal kapcsolatban, aki gyertyafény mellett tollal írta kottáit, ilyen kérdést senki sem tesz fel. Bachot előkelő értéknek tartjuk, a népművészetet pedig meghaladottnak, amit kirekeszthetünk a jelenkor kulturális értéktárából?
Igaz, valóban küszöbön áll a nagy váltás Európában: az akkulturáció. Soha nem látott migráns tömegek özönlenek: másfél millióan szilárd vallási, kulturális hagyománnyal. Nem mennyiségi, hanem minőségi problémáról van szó. Az akkulturációval Európa társadalmai olyan helyzetbe kerülnek, ahol majd csak elszigetelt kis csoportokban és archívumokban él az a műveltség és hagyomány, amire Európa épült. Ez rávilágít a multikulturalizmus hazugságára és rávilágít a mi törekvéseinkre, hogy egymás kulturáját nem redukált formában, hanem értékei teljességében ismerjük meg és fogadjuk el.
A késő délutánba nyúló eszmecsere ahogy a Muzsikás Együttessel kezdődött, a vendégek művészeinek produkcióival zárult. A konferencia címéhez illően táncházzal. Amíg a folyosón a délutáni kávét és süteményt fogyasztották a tanácskozás résztvevői, a teremben oldalra tolták a széksorokat, és máris rákezdett a Muzička zenekar, Barbora Morongová és František Morong bemutatót táncoltak, aztán a jelenlévők mind bekapcsolódtak. A szlovák táncházat a svéd, majd a lengyel követte, de holnap, szombaton a Liszt Ferenc téren remélhetőleg jó időben, jóval nagyobb közönség előtt megismételhetik.
