Olvasom honlapunkon, hogy május 20-án palócföldi konferenciát tartottak a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központban az összefogás és az egység jegyében. Ezen a Felvidékről is ott volt néhány személy: akadt, aki előadott, más hozzászólt vagy könyveit árulta.
A beszámoló szerint a rangos rendezvényen sok mindenről szó esett, például a palócság eredetéről és művészetéről, a munkahelyteremtések lehetőségeiről, az Ipoly hidakról, a hagyományok ismereteinek fontosságáról, a népművészetről stb. Tán az is elhangzott: olykor mintha széthúzás lenne érezhető eme népcsoport körében, ami azzal is magyarázható, hogy a palócság nagy területen él.
Sajnálom, hogy a rendezvényen nem lehettem ott. Igaz, nem is tudtam róla s meghívót sem kaptam. Bár azt is el kell mondanom, mióta átestem néhány kellemetlen dolgon, magam sem buzgólkodom már annyira, és igen meggondolom, hová, merre menjek, min vegyek részt, maradék energiámat mire fordítsam. Ebben az esetben azonban a meghívó jólesett volna, s talán át is rándultam volna e közeli városkába, ahová egykor oly gyakran jártam. Ahol átvehettem néhány éve Nógrád érdekében kifejtett irodalmi-néprajzi munkásságomért a rangos Madách Imre Díjat, ahol a Honismereti Kör tiszteletbeli tagja vagyok, ahol sajnos már számos jó barátomat ( Zólyomi Jóskát, Kovalcsik Andrást, Csikász Istvánt, Kamarás Józsefet, Rejter Lászlót és másokat) csak a temetőben tudnám felkeresni.
A meghívó küldése ma már pénzbe se kerül, hiszen elég egy kattintás, és máris, ingyen és gyorsan az asztalomon terem az. S ha nem is megy az ember mindenüvé, az értesítés akkor sem árt talán. Meg aztán elmerészkedtem már súlyos nyavalyáimból kilábalva máshová is e régióban. Elmentem például egykori munkahelyemre, az ipolybalogi iskolába, ahol névadójukra, az általam is oly sokat kutatott Ipolyi Arnoldra emlékeztek. Vittem új könyveimből magam is, s tartottam egy vetítettképes előadást újabb Ipolyi-kutatásaimról. És elfogadtam a nagycsalomjaiak meghívását is, hisz falujukról két monográfiát is írtam. Aztán bemutattam új könyveimet a dél-honti Szobon, az ipolysági Pongrácz-házban; megnyitottam Vámosmikolán a felújított tájházat.
Lehet, személyes ízűnek tűnik ez a reagálás, de nem önmagamért teszem, hanem a palócság ügyéért, a mai utódokért: az összefogás és egység, no meg a közösségépítés jegyében. Mert minden ügyet, minden időben sokféleképp lehet szolgálni. Az én életem valamiképpen népünk szolgálatában telt el. Ezért írtam honismereti könyvet Nógrádról és Hontról, jelentettem meg két kötetnyi faluképet az itteni településekről, vizsgáltam a hagyományőrző és változó jelenségeket, a Középső-Ipoly menti palócok hiedelemvilágát; ezért járom ma is a temetőket, templomokat és egyéb emlékeket, emlékhelyeket.
Pontosabban azért, hogy mindnyájan gazdagabbak lehessünk önismeretünk által, gyermekeink kezébe adhassuk kincseink töredékét, erősítsük a szülőföldhöz való ragaszkodást. Talán ezért is elmentem volna most Balassagyarmatra. Oldani bocsánatkérően és megbocsátóan a széthúzást; idézni szerényen a múltat, felvázolni a jövendőt. Remélem, lesz még erre lehetőségünk, s nem kövez meg senki eme néhány gondolatért!
