Kétszázhatvan éve hunyt el a barokk arcképfestészet kiemelkedő tehetségű mestere, Mányoki Ádám. Hont megye jeles fia ő is; a börzsönyi kismedencék egyik legrégibb településén, Szokolyán született 1673-ban, kisnemesi eredetű református családban. Apja, Mányoki János ez idő tájt a falu lelkésze volt.
A neves festő „sorsa, pályafutása rendkívül tanulságos és jellemző a korabeli magyarországi viszonyokra”. (A magyarországi művészet története I., 1964, 407. 1.) Az országban kialakult káosz, a háborús zavarok és a protestánsüldözések a szokolyai református családot is veszélyeztették. A sokgyermekes nyomorgó lelkész éppen ezért Komáromba, majd Győrbe költözött. A hétéves Ádámot itt Doelfer János Antal hadbíró-tábornok fogadta örökbe. Mányokit saját gyermekükként nevelték Észak-Németországban. Rajztehetsége korán feltűnt, s a nevelőszülők a híres hamburgi arcképfestőnél, A. Scheitsnél taníttatták őt. Elsősorban a régi olasz és németalföldi arcképfestőmesterek voltak rá hatással.
1703-ig Hamburgban, 1703 és 1707 között Berlinben dolgozott a porosz udvar számára. Itt ismerkedett meg Rákóczi Ferenccel, akinek később udvari festője lett. Rákóczi művészet iránti vonzalmának legszebb dokumentuma: „a magyar művészet szempontjából legszerencsésebb cselekedete, hogy a külföldön élő kiváló magyar arcképfestőt, Mányoki Ádámot szolgálatába fogadta és foglalkoztatta”.(A magyarországi művészet története I,1964, 407. 1.)
Mányoki 1708-ban festette II. Rákóczi Ferencről egyik leghíresebb képét, amely ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható. Erről a festményről írja Végvári Lajos az alábbiakat: „A fejedelmet ábrázoló portréja a korabeli európai festészet alapos ismeretére vall. A színek és a finom tónusok segítségével közvetlen hatású lett a pompás emberismerettel megáldott művész alkotása.” (Végvári, 1989,115-116. 1.)
Ugyanerről a műről A magyarországi művészet története című összefoglalóban az alábbiakat olvashatjuk: „Félalakban, nyugodt, komoly tartással, valóban fejedelmi méltósággal ábrázolja Rákóczit. Az arc nemes, kissé lágy szépsége, dolmány és mente, kucsma és haj meleg színezése harmonikus összképet ad. A mellékes részletek helyett az alapvető jellemvonásokat érzékelteti biztos rajzzal, nagy tudással a festő. A mélyen érző és gondolkodó, a haza, a nép sorsát szívén viselő, a szabadságért küzdő Rákóczi képét sikerült valóban példamutató, évszázadokra kiható formába önteni.” (1964: 407. I.)
Ugyancsak a Szépművészeti Múzeumban láthatjuk Önarcképét, amely „természetességre törekvő művészetének legjobb példája”. (Végvári, 1989, 116. I.) A Ráday Pál és családja című festmény a budapesti Ráday Könyvtárban található. Az Esterházy ház portréját a debreceni Déri Múzeumban őrzik. A Podmaniczky Jánost és családját ábrázoló festmény szintén a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van. Megfestette ezenkívül Bercsényinét (1712), illetve Lipótot (1714), VI. Károlyt és a gyermek Mária Teréziát (1723).
A mester valamennyi képére a „tárgyilagos jellemzőerő”, az őszinteség, az „alapos felkészültségű mesterségbeli tudás” jellemző. „Művészete érdekes színt jelent a közép- és kelet-európai művészet történetében.” (Művészeti Lexikon III 1967, 236-237. l.) S amint Végvári Lajos megjegyzi: „Szinte csodának számít, hogy a tönkretett és kifosztott Magyarországon, ahol a művészet minden lehetősége megszűnt, európai rangú festő született.” (Végvári, 1989,115. 1.)
Nem véletlenül hangsúlyozzák hát A magyarországi művészet történetének összefoglalójában, hogy „Csupán egyetlen művészt ismerünk ebben az időszakban, aki sem tudásban, sem tehetségben nem áll a Magyarországon működő külföldiek mögött, aki szerves kapcsolatot teremt a régi és új, a hazai hagyományok és a legkorszerűbb európai áramlatok közt.” (1964, 432. l.)
Jeles szülöttünk életpályája szinte haláláig mozgalmas és változatos volt. Sajnos, Rákóczi sem tudta – a kialakult fordulat miatt – megfelelően támogatni. Bár 1709-ben még Hollandiába küldte őt; 1713-ban Varsóban, 1714-ben a lengyel király udvarában festett, 1724-ben visszatért Magyarországra. Egy évtizedet töltött testvérénél, Mányoki Sámuel lelkésznél Tahitótfaluban és Pozsonyban. Megrendelői azonban, a megromlott anyagi feltételek miatt, egyre elmaradtak. Így ismét elhagyni kényszerült Magyarországot, mígnem 1757-ben Drezdában meghalt.
A híressé vált fiú emlékét tábla őrzi a szokolyai Mányoki utcai XVII. századi, oromzatos homlokzatú parókia falán. A bronz emléktábla reliefjét Kisfaludi Strobl Zsigmond készítette 1932-ben. A tábla szövege így hangzik: „ MÁNYOKI ÁDÁM/ 1673-1757/ A református barokk nagy/ magyar mestere itt született,/ s emlékét, halála 175. évfordulója alkalmából, megörökitette a M. Kir. Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium.”
A Lévai utcában áll a nagy művész mellszobra, Mikus Sándor alkotása, melyet 1975-ben lepleztek le.
