Idén négyszázötven esztendeje, hogy 1567 Pünkösd szombatján lezajlott a hagyomány szerinti Tolvajos-tetői csata, amelynek eredményeként a székelyek megvédték katolikus hitüket, s ezen győzelmük emlékezetére rendezik meg évente a csíksomlyói búcsút (gyökerei a XV. század derekáig nyúlnak vissza), amely mostanára a Kárpát-medencében élő és a világ minden égtáján szétszóródott összmagyarság legjelentősebb vallási eseménye.
Több százezren – olykor félmillióan! – gyűlnek itt össze, hogy Pünkösd szombatján a ferences-rendi Mária-kegyhely templom melletti Kissomlyó és Nagysomlyó közötti nyeregben vegyenek részt a szabadtéri misén, ahol a csíksomlyói Szűz Mária – vagy ahogy a csángók hívják: Babba Mária, a napba öltözött Boldogasszony – segítségét kérve, bűneiket megvallva és bűnbánatot tanúsítva nyerhetik el bűneik megbocsátását és lelki megtisztulásukat, miközben nemzetünk megmaradásáért is imádkoznak.
A székelyek Szűz Mária kultusza igen nagy múltra tekint vissza, amelynek egyik legszebb tanúságtételéről számol be a Dubnici Krónika. Történt ugyanis, hogy 1345 nyarán Nagy Lajos király parancsára a székelyek betörtek Moldvába, hogy a tatárok ellen hadakozzanak. „Amikor a székelység felvonult, és a rettenetes tatár hordát meglátta, szívében elkeseredett, és így fohászkodott: – Szűz Máriám, segíts meg! Szent László király, harcolj velünk! És halljatok csodát: az ég meghallgatta a székelyek könyörgését. A pogány tatárok csodát láttak: a székelyek sorai előtt egy hatalmas vitéz jelent meg lóháton, fején aranykoorona csillogott, kezében csákányt tartott. A vitéz megsarkantyúzta lovát, szembevágtatott a tatárokkal, és csákányával törni-zúzni kezdte őket. Úgy csapott le rájuk, mint a villám, a legjobb vitézek viasz módjára olvadtak el előtte. A lovas vitéz feje fölött, a magas levegőégben egy gyönyörűséges asszony lebegett, fején aranykorona, ruhája olyan fényes, hogy az emberi szem elkáprázott tőle. A Jézus hitéért küzdő székelyeket a boldogságos Szűz Mária és mellette Szent László király segítette, így győzték le a pogány sereget.”
A hagyomány úgy tartja, hogy 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem fegyverrel akarta rákényszeríteni a Szentháromság-tagadó unitárius hitre Gyergyó-, Csík- és Kászonszék katolikus lakosságát. A fejedelem 1567 Pünkösd szombatján érkezett meg Székelyudvarhely felől Csíkba, miközben István, gyergyóalfalui plébános vezetése alatt a felfegyverzett székelyek Csíksomlyón gyülekeztek. Mialatt a Csíkszereda előtti Tolvajos-tetőn összecsapott a két sereg, az asszonyok, gyerekek és aggok a csíksomlyói templomban kérték a Szűzanyát, hogy segítsen rajtuk. A csatában a székelyek győzedelmeskedtek, s azóta ezen esemény tiszteletére tartják meg évről-évre a csíksomlyói búcsút.
Idősb Cserey Farkas 1780-ban megjelent Geographia Mariana Regni Hungariae című munkájában a következőket írta a Tolvajos-tető mellett lezajlott csatáról: „Elszánák magukat [a székelyek], vagyonukat és életüket a régi szent hitüknek oltalmára s halálra lőnek készebbek, mint attól elszakadásra. Azt végezték, hogy ily utolsó veszedelemben az egész nép fejenként, kicsinytől fogva nagyig, házaikat, mindenüket otthagyván, e szentképhez [a csíksomlyói Szűz Máriához] gyülekezzenek, s egy szívvel-lélekkel könyörögjenek az Istenhez, hogy szentséges Édesanyjának – a magyarok égi Nagyasszonyának – érdemeiért tekintse őket ilyen nagy szükségükben. Egybe is gyülekezvén (…) s köszönték a boldogságos Szűzet az ő szentképében s alázatosan kérték, hogy segítené meg őket s nyerne malasztot Fiától a közelgő veszedelmek elhárítására.
Híre érkezik azonban, hogy Udvarhely felől nyomulnának feléjük a hadak; ennélfogva kiválogattak maguk közül, valaki csak fegyvert foghatott s rendbe állították őket az ott kiterjedt szép mezőre; a fehérnépekre, az öregeknek, a gyermekeknek megparancsolták, hogy míg odajárnak, ezen helyről el ne távozzanak, hanem imádják Istent és kérjék, hogy tőlük a malasztot Anyjának érdemeiért mennyei segítségét meg ne vonja. A fegyveres nép hasonlóképpen imádkozva, eléje kezd vonulni János király hadának. Szembe találkozván, fegyverre kele közöttük a dolog, nem hagyá Isten az igaz ügyet, felülfordulának a csíkiek s a király hadának jórészét levágták, a többi nyakra főre visszaszalada. Elvégződvén a verekedés, visszafordulnak hazafelé a csíkiek, mikor közeledtek volna a klastromhoz, eléjök ment az ottan maradott nép, kimondhatatlan örömmel fogadták egymást s együtt zengő dicséretekkel a templomba sietének, hol a nagyhatalmú Szűznek szép képe előtt hálát adának az Úristennek, hogy őket az igaz hit üldözőitől megmentette. Történt a dolog 1567-ben pünkösd szombatján. Annak emlékezetére most is minden esztendőben azon a napon egybegyűlnek oda, de nemcsak Csíkból.”
Az egyik legemlékezetesebb csíksomlyói búcsúra a második bécsi döntést követően került sor, amelyről a Csíki Lapok tudósítója a következőkben számolt be: „[1940.] szeptember 14-15-én tízezres tömegekben zarándokolnak el a székelyek a csíksomlyói ősi kegytemplomba, hogy hálát adjanak az Egek urának: Urunk, Istenünk, meghagytad érnünk ezt a napot. (…) Huszonkét év leírhatatlan szenvedése, nyomorúsága, megaláztatása s egymást érő keservei után feljött a székelyek napja. A Keleti Kárpátok véráztatta csúcsain és szorosainál magyar honvédek állanak őrt. Horthy Miklós katonái fáradhatatlanul, lelkesen, vidáman, öntudatosan menetelnek céljuk felé. Legendás Csaba királyfi igazságtalanul megtiport leszármazottjai lélekben együtt menetelnek a másfélezeréves hadak útján édestestvéreikkel: a honvédekkel. A székely lélek rejtett mélysége nap-nap után ujabb virágokat dob felszínre.
Ezen a héten két felemelő, örökre felejthetetlen megnyilatkozása volt a székelyek lelkének. Egyik mélységes hitéből fakadt. Felemelő külsőségek között adott hálát Istenének a székely, hogy megszabadította a gonosztól. Másik a legfőbb Hadúrnak szólt. Fegyelmezett katonai menetben vonult el a csiki székelység a honvédek parancsnoka előtt s szemléltetően bizonyította: készen állunk! Hívjanak és megyünk! Menyünk[sic!] testvéreink felszabadítására, a haza védelmére, mert ezt a földet, melyet becstelenül megaláztak – ellenség lába nem taposhatja soha. (…) Évszázados hagyományok kötik a székelyeket Csíksomlyóhoz. Idők során a Szent Ferenc-rendi barátok tanították földmívelésre, betűvetésre, sőt sokszor korszerű katonáskodásra is a Hargita tövében számtalan ellenséggel küzködő népet. Hagyományainak megfelelően a székely bújában és örömében egyaránt Csíksomlyóra siet. A lelkekben mélységes gyökereket vert kegyhelyen keres és talál erőt az újabb kemény küzdelmekre. 22 esztendőn keresztül csendőrszurony, fenyegetés és terror ellenére minden évben elzarándokolt a nép Csíksomlyóra s vallási színezetben hírdette: ez a föld és lakói magyar és az is marad. Most a magyar feltámadás e jelentős útjánál a szabad székelyek arca Csíksomlyó felé fordult s várta »barátai« hívását.
A jel nem maradt el. P.[P. = Pater] [Hajdu] Leander házfőnök egy héttel elhalasztotta a Mária névnapi búcsút, hogy a felszabadító honvédsereg oltalma alatt adhasson hálát a székelység az egek Urának! Végeláthatatlan tömegekben özönlött a nép szeptember 14-én Csíksomlyóra. Délután 3 órakor soha nem látott fegyelmezett tömeg állott fel, ősi viseletében kikerülésre. Ott volt a vármegye minden községe, sőt Felsőháromszék és Udvarhelymegye is nagy számban. A hatalmas menet közepén 22 esztendő után ismét magyar honvédek meneteltek. A körmenetet vezető Incze Domonkos alcsíki kerületi főesperesnek örömtől sugárzott az arca. Soha ilyen örömmel, hálatelt szívvel nem énekeltek a székelyek. Örömtől visszhangzottak a hegyek és a völgyek. A lelkek fölséges pillanatában szabadabban lobogtak a templomi zászlók, lengtek a nemzeti színek és szállott égfelé a hálaadó ima. (…)
Órákig tartott a körmenet. Még a klastrom elől el sem indult a menet vége, amikor az eleje a borvíznél várakozott. Szeptember 14 és 15-n közel 50,000 ember fordult meg Csíksomlyón. A Kissomlyó oldalából nagyobb budapesti újságíró csoport társaságában figyeljük a szemnek és léleknek egyaránt felejthetetlen látványt. Lelkünk a múltban kóborol, a mindég kemény, legtöbbször tragikus székely múltban. Képek váltogatják egymást. Kristály tisztán jelentkezik a gondolat: ez a nép meg tud halni hazájáért és hitéért egyaránt. A 22 esztendővel ezelőtt gőgös elvakultságukban békét diktáló, most teljes összeomlás küszöbén álló nyugati nagyhatalmaknak örökös szégyenfoltja marad, hogy ezt a népet, mely évszázadok hosszú során vére árán védte a nyugati kultúra fejlődését – rabszíjra fűzték. A székelység felejthetetlen körülmények között köszönte meg Istenének a szabadságot. Aztán P. [P. = Pater] Lukács Manszvét felhívására szent fogadalmat tett: ezután minden évben két búcsút tart. A pünkösdit és a Mária nevenapit.”
A fentiekből következett, hogy 1945 után, amíg kommunista világ volt Romániában, addig nem engedélyezték a „magyar nacionalizmus és sovinizmus” látható jelét képező a csíksomlyói búcsút, ám a forradalom után változott a helyzet. Az 1990-es évek első felében még a hagyományos körmenetet tartották meg, ahol a keresztalják meghatározott sorrendben vonultak fel, a menet elején a gyergyóalfalusiakkal (mögöttük Gyegyó, Felcsík, Alcsík, Udvarhelyszék, Kászon, Háromszék, a Maros- és a Nyárád-mente székelyei, valamint a gyimesi és a moldvai csángók), s így járták meg a Kissomlyót.
A mind nagyobb számban érkező zarándokok miatt 1993 óta a két hegy közötti nyeregben tartják meg a Pünkösd szombati szabadtéri misét, ahol a Makovecz Imre által tervezett Hármashalom-oltár áll, és ahol az ott egybegyűltek Isten szabad ege alatt imádkoznak a Trianonban és Párizsban igaztalanul szétszaggatott magyar nemzet megmaradásáért is.
